FÁJDALOMHERCEG

Nagy költő volt.
Lehetett volna még sokkal nagyobb - mondjuk akár érettségi tétel -, ha nem vonul ki a világból idejekorán, ha nem fordul magába, s hallgat el örökre. De ő nem kért a versenyből, senkit nem akart legyőzni, senki fölé nem akart kerekedni, csak hagyják őt békén - nyilasok, lélekbúvárok, értetlenkedő, kegyetlenül tréfálkozó barátok, mindenki. Õ mindössze egy kis, sárga szobára vágyott színes poharakkal, ahol szerényen meghúzódhat, álmodozhat, verselhet kedvére. Más dolga neki nem is volt e világon.
Mire mindez meglett, a költő benne örökre elhallgatott.
Az ő nagy tragédiája. És a miénk, mindenkié.
E soványka kötetben egy élet művét tartja kezében az olvasó.
Õrizze szeretettel.

***

Karinthy Gábor élete valós és fiktív elemekből szőtt történetét Karinthy Márton Ördöggörcs - Utazás Karinthyába című könyve beszéli el, amely a minap jelent meg az Ulpius-ház gondozásában.

Akkor kezdõdött

Akkor kezdõdött, jól emlékszem én:
egy kávéházban ültem nyáron,
lassan szürcsöltem langyos feketém,
dalolt a fény kinn: tüzes áram.

Lapozgattam színes újságokat,
a háborúról voltak képek
bennük, s ahogy pergett lapra-lap
kezemben, a háborús évek:

tizennégy, tizenöt,... jött sorba mind,
néztem a tankok, meg az ágyúk
s a rohanó katonák sorait,
sötét porba bukó haláluk.

S próbáltam mélyen átérteni, mik
itt-ott a földbõl fel-felcsapnak,
a harcok felszikrázó fényeit,
e hófehér szökõkutaknak

jelentõségét s mind e borzalom
mélyébe, vágytam, belelássak:
hogy keletkezett ez a forgalom,
erdõje a szuronyvilágnak,

honnan nõttek e vad puska-csövek,
sziromtalan rideg virágok?
Ki akarta e porfellegeket?
Kinek telt öröme e lángon?

S akkor kezdõdött, két meredt szemem
elálmosodott lassan-lassan,
elálmosodott fényes reggelen,
súnyó pilláim tartani magasban

hiába igyekeztem s magamat
újra meg újra mindhiába
ráztam fel, újra meg újra hanyatt-
esett a lelkem s egy szürkés világba

Merült alá. Ó, jól emlékszem én!
Egy kávéházban ültem nyáron
lassan szürcsöltem langyos feketém,
dalolt a fény kinn: tüzes áram.

Ének az idei tavaszról

A lombok leveleit, a virágok tarka szirmait
Meg-megmozgatja néha csekélyke szellõ csendesen.
Egymásrabókolnak a táj s a végtelenség. Este van.
Suttognak is rejtelmesen az esti kert s a végtelen.
Égkék kibomlott selymén hasztalankék
Az orgonavirág vagy kicsi dámák!
Csokorban is, mit udvarlótok ád át,
Az arcotokba tárja fel, hogy: ankét...
Oly pompásak a lombok alkonyattal
S ó, hogy' ragyog a rózsák szirma nappal!
S a hajnalok, az éjszakák, az esték
Amit zenélnek: él a kikelet...

Tavasz, te hímes és kacér, tündöklõ. Édes szépleány,
Szépséged vészes, bájad is, hatalma megtipor, lever
S a láz, a forró szenvedély hánytorgat, forgat engem is
Éjen, sugáron rángat át s homállyal, fénnyel elkever!
A sok virág, a bús szál és a víg szál
Dicsõítik a patakok is mind-mind
S a bogarak s õ rájukkacag, int, int,
A tavasz, ahogy villog, álmodik, száll...
Oly pompásak a lombok alkonyattal
S ó, hogy' ragyog a rózsák szirma nappal!
S a hajnalok, az éjszakák, az esték
Amit zenélnek: él a kikelet...

Puttonnyal õsz öregapó s a tömzsi kis szekér szalad.
A régi lélek mondja ezt: Az órainga és akik
Dalolnak. Álmatag haját színezte szét a gondolat.
Ha felkerül a csentecsa, a messzeségen átbukik.
Lobog s akármely arcát tárja rátok
A Vágy s amint a kék magasba ér fel,
Ezüstfehér felhõt súrol fejével,
A kezdetek közt végzeteket láttok!
Oly pompásak a lombok alkonyattal
S ó, hogy' ragyog a rózsák szirma nappal!
S a hajnalok, az éjszakák, az esték,
Amit zenélnek: él a kikelet...

Régen elomlott vonalak

Évezredek virága: lelkem,
micsoda völgy-torokból jössz te
szilaj szökéssel rendületlen
ég fele törve mély idokön
keresztül, amíg én születtem?
Hány zamat izzik szirmaimban
s forr össze míly szag? Hány elõdöm
csókjától édes a csókom?

Régen elomlott vonalakban
hullámok és ívek dalában
lebegtem és torlódtam hajdan
pazar keringõk megpörgettek
hajnal elõtt szoknya viharban,
hintó-kerékben ott kopogtam,
sétányokon szelek zörgettek,
hölgyek csuklóin égtem.

Majálison a süppedt zöldben
pezsgospalackok s citerák közt
vággyal sajogva tündököltem,
virágos erkély holdas árnyán
úsztam el egyszer éj-idõben,
csilingelõ nagy fali-óra
rugói közt dobbantam árván
s köröttem alkonyat volt.

A tarka nép mikor kiömlött
a nagy-templomból, átcikáztam
az óriás kupola-gömböt,
õdöngtem a vak folyosókon
s az oszlopok közt, egy kidöntött
ívablakon keresztül aztán
kiröppentem madári-módon
s az éji szél kapott fel.

* * *

Ragadozó

Úgy élek itt e kis szobában,
mint némelyik vad szikla-lyukban:
orrát se látni, meg se mukkan
hallgatagon ül egymagában,

dörgöli néha szõrét lágyan
s villamosan a szikla-falba;
készül az ugrós viadalra
s feni fogát a víg homályban.

* * *

Dal a lelkemrõl

Rühes kutya te: gyöngy virágos lelkem,
csak kódorogj tovább, nõ, kábulatban
gyulladt szemeid förtelmes-zavartan
csak meregesd, ás üszkös sok sebedben
fönséges orroddal csak turkálj egyre,
meg-megállván az utca-fordulókon -
csak bámulj fel az õszi fellegekre,
mik feketék, mint szõröd, s kócosak mind.
No, dörgölodz a csatornák rácsához
s a beteg fáknak sudarához, rajta!
s éjfélkor a mellék-utakon csábos
fenekedet ingatva jobbra-balra
csak ámolyogj, boldog dologtalan te,
s az oszlopokat tiszteld mindenütt meg, -
Hát délcegen csak, szép kutya-levente!