I. Indiszkréció    

1. Elkezdeni

Először úgy képzeltem, valahogy így kellene elkezdeni: Naplóbejegyzés, 2000. augusztus 1. Iszonyatos dolog történt ma velem. Felébredtem délutáni álmomból, összekuszáltan, zavarodottan. Hirtelenjében nem tudtam, mit is csináljak, mi a dolgom. Ez gyakran előfordult már, de ilyen erősen még sohasem tört rám. Mint máskor, most is igyekeztem valami elfoglaltságot találni. Az olvasás általában segíteni szokott.

/Emlékszem, ifj. Horváth István Örök színház című emlékkönyve akadt a kezembe. Találomra belelapoztam a kötetbe: gyönyörű, mosolygós fiú, szeméből a világ iránti bizalom és a lángoló tehetség sugárzik. Szegedi amatőr előadásainak fotói, társulati képek, boldog, lelkes fiatalok. Színházat csinálnak, együtt. Precíz színpadi vázlatai voltak, pontosan kidolgozott rendezőpéldányai, hosszú távú életprogramja. Sikerei kezdetén aztán, 1941-ben váratlanul, máig sem pontosan meghatározható okból, öngyilkos lett. Mára alakja legendává vált. – K. M./

Naplómat aztán így folytatom: Hirtelen úgy éreztem, hogy betelt a pohár. A bennem feszítő erő ki akar törni, de nem találja a kifelé vezető utat a ketrecből, ami én magam vagyok. Szorongató helyzetemnek csak a megsemmisülés vethet véget. Szét kell robbantanom a burkot, ami ezt az űrt körbezárja.
Eldobtam a könyvet, és felugrottam a díványról.
Fogalmam sem volt, mit teszek a következő pillanatban.
Csak azt éreztem, hogy halálfélelem lesz úrrá rajtam. Õrültként rohangáltam a szobában fel-alá, hogy szabaduljak a kényszertől: tennem kell valamit. Leugrani az emeletről, fejemet szétloccsantani, vagy a falba verni, vagy más ehhez hasonló borzalmat, egy rajtam kívül álló erő akaratának engedelmeskedve.

Ismét az ágyra vetettem magam, talán aludni kellene, gondoltam, az segít. Aztán felugrottam mégis. Éreztem, segítséget kell találnom, különben megőrülök. Bekapcsoltam a számítógépet. A betűk összemosódtak a szemem előtt. Pötyögni kezdtem, mindegy, mit, bármit, ami eltereli a .gyelmemet. Csupa kényszercselekvés. Tehetetlenül és reménytelenül igyekeztem értelmesen és tudatosan ráncba szedni magam. Szerencsére volt annyi erőm mégis, hogy ne rohanjak el itthonról (néhány pillanatig az utca végén fekvő vasúti töltés képe is elém villant, a mélyben az alagútból kirohanó mozdonnyal), hogy ne ájuljak el a padlóra zuhanva vagy a falnak csapódva. De nem voltam ura önmagamnak. Utolsó erőmmel bevonszolódtam a zuhany alá, és iszonyú erőfeszítéssel kinyitottam a csapot. A hideg víz segített. Néhány perc múlva lenyugodtam kissé.
Mi ez? Mi történt? Dermedten vizsgálgattam arcomat a fürdőszoba tükrében. Ilyennek még sosem láttam magam. Sápadt, csontos, szinte halott arc nézett vissza rám. Azazhogy nem nézett. A legfélelmetesebb éppen a szemem volt. Fénytelenül és messziről, egy idegen ember közönyös pillantásával meredt a vakvilágba. Na, ez az! A családunkban oly sokat emlegetett ördöggörcs! – döbbent belém ekkor. Édes istenem! Hát elért engem is, amitől féltem. Megbomlott bennem valami – dadogtam vértelenül… és így tovább, és így tovább.
Emlékszem, arra is gondoltam: ezt nagybátyám, Karinthy Gábor is írhatta volna a naplójában. Ha lett volna neki naplója. Nem volt.
Egyáltalán: mit tud a világ Karinthy Gáborról? Mi maradt utána? Egy vékonyka kötet Bánat címen, majd egy másik 1990- ből, lényegében ugyanannak az újrakiadása Én, fájdalomherceg címen.
Leginkább ezt tudják: Benedek István Aranyketrec című művében ő a Fájdalomherceg. Egy őrült költő. Karinthy Frigyes fia. Pilinszky János állítólag egyszer azt mondta: Karinthy Gábor versei leginkább Rilkére emlékeztetik. Egy másik őrült. Ennyi.
Volt tehát egy eleven őrült a családunkban. Orvosi eset. Nem nagy dicsőség.

Emlékszem az izgalomra, amelyet a Gabi bátyámmal és az ő bajával kapcsolatos képzetek keltettek bennem. Egy gyerek számára a téboly kifogyhatatlan lehetőség a fantaziálásra. Egy láncait rázó Hölderlint, önmagába süllyedt Nietzschét képzeltem magam elé. Miért is ne? Hiszen a mi családunkban is volt egy költő, aki ráadásul (ahogyan legtöbbször szó esett róla) nem egészen normális.
Személyes találkozásra azonban sokáig nem nyílt lehetőség. Tudtam, Gabi bátyám évekig nem Budapesten élt, hanem meszsze vidéken, valamilyen intézetben. Olykor leveleket kaptunk tőle, hallottam róla, hogy apám néha meglátogatta ott.

Csak amikor Budapestre került, találkoztam vele személyesen. Azzal a magam számára is váratlannak tűnő szándékommal álltam elő, hogy meglátogatom.
Szeretnék felmenni Gabihoz, közöltem a szüleimmel.
Ez csak 1957 után lehetett, akkor költöztek ugyanis Benedekék a Vércse utcai tágas villába, tehát nyolc év körüli voltam. A ház felújítás alatt állt, még nem készült el teljesen, de így is hatalmas kastélynak tűnt. Óriási, burjánzó kert övezte. Egy üvegverandán keresztül a ház központját képező társalgóba jutottunk. Ebből nyíltak a lakó-, illetve dolgozószobák. Benedek Istvánékon kívül később ideköltözött Benedek Marcell és a felesége is.
Ahogy a házba léptünk, Milkó, Benedek István felesége fogadott. Kissé pufók, erős arccsontú, kontyos asszony volt. Kedvesnek látszott, azonnal cukorkát nyomott a kezembe.
A Milkó fantázianév. Eredetileg Rózának hívták. Az anyakönyvezett neve Szerző Róza volt. Úgy emlékszem, hímzett dirndlit viselt. Volt valami negédesség a modorában (otthon negélynek neveztük), ugyanakkor némi ellentmondást nem tűrő akarnokság is, amitől fojtott hisztéria vibrált körülötte. Hangosan kacarászott, közben kellemkedve riszálta magát. Parasztlányból lett nővér, majd Főmami az Intapusztai Munkaterápiás Intézetben, közkeletűbb nevén az Aranyketrecben. Úgy láttam, a Benedekházban is ő uralkodik. Nemcsak Gabi, de a férje, „Istvánka” fölött is.
Milkó le akart beszélni arról, hogy meglátogassam a nagybátyámat. Azt mondta, Gabi fáradt és pihenni akar, és hogy ne zavarjam. Engem viszont, ha a fejembe vettem valamit, attól nehéz volt eltéríteni. Különben is, délután öt óra lehetett, nem értettem, miért zavarna bárkit, ha ilyen időben meglátogatnám. Végül, apám közbenjárására, Benedekné mégis beleegyezett, hogy felmenjek Gabihoz.
– Kopogj, és ha Gabi megkérdezi, ki vagy, nyugodtan mondd meg a neved, és ő biztos, hogy be fog engedni.
Örökké kérdező, nyugtalanul kellemetlen, izgága gyerek voltam, nem értem be ennyivel.
– És nem fog bántani? – aggodalmaskodtam.
– Õ nagyon szelíd – mondta a Főmami, cseppnyi álnokságfélével a hangjában. Talán amiatt is, hogy végül nem az ő akarata érvényesült. – Ha nem ingerled, nem lesz semmi baj.
Az „ingerlés” kifejezést némi megütközéssel fogadtam. Miért ingerelném? Ha pedig ingerelni lehet, és annak következménye van, akkor talán mégis jogos a félelmem amiatt, hogy nagybátyám veszélyes. Ám akaratosságom már akkor is erősebb volt a félelmemnél. A dühöngő őrültekről szóló rémtörténetek erősen izgatták gyermeki fantáziámat.
– És ha ingerlem? – kérdeztem, nem is igen leplezve a gonoszságomat.
Milkó ekkor mért végig először; kis stepszli, elálló fülű, vékony bajkeverőt. Felkeltettem az érdeklődését. Egy pillantással felmérte az emberét, rajta nem lehetett kifogni. Szinte kéjjel ejtette ki a szavakat.
– Ha megijeszted, rád kiabál, kikerget, esetleg utánad is dob valamit. – Áthatóan nézett, leste a hatást. Ezzel nyomatékosított: – Mert nagyon erős ám!
Szavai célba találtak. Tehát mégis igaz, amit képzeltem. Nagybátyámmal vigyázni kell. Gyáva kis kölök voltam, az utcán is elfutottam volna, ha belém kötnek. Addig sosem fordult elő.

Eszembe villant, hiszen én láttam egyszer Gabit, a Lipótmezőn! Apámmal jártunk ott évekkel korábban. Kint a folyosón kellett várakoznom, amíg ő bement hozzá. A folyosón furcsa emberek tartózkodtak különféle helyzetekben. Az egyik a falnak támasz- kodott, és nagyon lassan, szabályos időközönként a fejét a falba verte. A másik mozdulatlanul ült, és különösen magas, artikulálatlan hangon vihogott. Nem tűntek veszélyesnek. De azért nem szerettem volna közöttük élni. Érdeklődéssel néztem őket. Az egyik észrevett, és .gyelni kezdett. Nem csinált semmit, mégis kellemetlenebb volt a többinél. Igyekeztem elfogulatlanul viszszanézni rá, de a szívem a torkomban dobogott. Apám útközben felkészített, hogy ne lepődjek meg semmin, amit látni fogok. Senki sem fog bántani, de nekem sem szabad ingerelnem őket: ezek beteg emberek.
Aztán egy pillanatra együtt kijöttek a folyosóra, apám és Gabi bátyám. Apám távolról rám mutatott, de Gabi csak egy pillantást vetett felém. Kissé hajlott hátú, borostás ember volt. Ócska frottírköpeny és tornacipő volt rajta. Nem ütött el a környezetétől. Apám mellett, aki nagydarab, erős ember benyomását keltette, kicsinek és törékenynek látszott.
Csak az épületből kilépve éreztem valami szomorúságot. Mi hazaindultunk, ő pedig ott maradt. Nem kérdeztem meg apámtól, mi is a Gabi baja. Elég volt annyi, Gabi beteg, gondozásra szorul.
Azt hiszem, később sem tisztáztuk, tulajdonképpen mi a betegsége. Talán apám sem tudta pontosan. Gabi valahogy mindig kényes témának, fájdalmas tabunak számított a családban.

A hatalmas villa legtetején, egy toronyszobában lakott. Kanyargós, nyikorgós lépcső vezetett fel a magasba. Bevallom, Milkó szavaitól kissé megszeppentem már, legszívesebben lemondtam volna a találkozóról. Férfias büszkeségem azonban nem engedte, hogy ilyen gyávának lássanak, aki megfutamodik az élet megpróbáltatásai elől. Apám is mindig sportolót akart belőlem csinálni, hogy ugyanolyan nagy és erős legyek, mint ő, a vízilabdázó. Nem akartam szégyent hozni rá a Benedekék előtt, elindultam hát a toronyszobába.
Óvatosan kinyitottam a lépcsőház ajtaját, és megfogadtam, hogy egyetlen rossz mozdulatot sem teszek, nehogy az őrült ingerlésnek vegye, és rám támadjon. Dehogyis akartam én ingerelni őt. Annál sokkal jobban tartottam a találkozástól. Ugyanakkor látni akartam végre szemtől szembe is, hiszen oly sokat hallottam róla. Izgatta a fantáziámat. Ha a szükség úgy hozná, gondoltam, szégyen a futás, de hasznos. Szüleim egyébként is megnyugtató közelségben vannak a földszinten.
– Marci – szólt utánam ekkor apám a szalonból –, mondd meg Gabinak, hogy látni szeretném, jöjjön le hozzánk.
– Menj csak fel nyugodtan, Gabi nem fogja leharapni a fejed – szólalt meg ekkor Benedek István is a kanapéról, ahol a szüleimmel beszélgetett. Talán észrevette a bizonytalanságot, amivel a lépcsőajtó kilincsébe kapaszkodtam. Benedek neves pszichiáter hírében állt, nyilván a megnyugtatásomra találta ki e kegyes csalást:
– Azt mondta nekem, hogy szeret téged, és szívesen találkozna veled.
Benedek István erősen raccsolt, állandóan büdös pipákat szívott pöfékelve. Ahogy ott ültek mosolyogva, Benedekék és a szüleim, ez valóban megnyugtatott. Lehet, hogy csak viccelnek, gondoltam. Gabi nem is őrült, nincs is semmi baja, csak felment pihenni kicsit a toronyszobába. Lehet, hogy mindenki tudja ezt, csak játék az egész, és majd utána mindannyian jót fogunk nevetni az ijedségemen. Egyébként is, ha veszély leselkedne rám, anyám biztosan nem engedne felmenni.

Már semmi félelem nem volt bennem, amikor a lépcső tetejére értem. Most halványan emlékezni véltem arra is, hogy Gabi bátyám korábban többször járt Szüret utcai lakásunkon. Akkor nagyobbnak, vidámabbnak tetszett. Igaz, egészen kisfiú lehettem még, és azt sem tudtam, hogy bolond, de a látogatása nem hagyott bennem félelmetes nyomot. Sőt, nagy nevetésekre emlékeztem. Tehát, csak bátran, előre!
Az emeleten megtorpantam mégis. A lépcső tetején tágas előtérre jutottam, ahonnan három egyforma ajtó nyílott. Mint amesében, a keresztúton. Vagy a misztériumjátékokban, a nagy válaszutaknál, amikor döntenie kell az embernek, melyik utat választja, a jót vagy a rosszat, s hova kerül választása folytán, a paradicsomba vagy a pokolba. Purgatóriumról akkor még nem hallottam.
Bizonytalanul álldogáltam ott. Ekkor kinyílott a bal oldali ajtó. Hatalmas alak lépett az előtérbe.
– Te a Marci vagy? – kérdezte. A szavam is elállt. Mély férfihang szólalt meg egy női testből. Nem tudtam, hogy Gabin kívül más is lakik odafent.
– Ilka néni vagyok – nyújtott kezet az óriás. Milkó nővére tornyosult előttem. Sokkal robusztusabb a húgánál, de különös baritonja ellenére lágyabb természet mégis. A negély feltűnően hiányzott a viselkedéséből. Inkább határozottságot, erőt mutatott. Meg amit kerestem, a Gabi szobáját.
– Ott szemben lakik. Kopogj csak be hozzá nyugodtan.
Mint a mesebeli öreg néne, akit szerencse, hogy öreganyjának szólít az ember, Ilka eltűnt, újra magamra maradtam.
A jobb oldali ajtó felől teljes volt a csönd. Mintha senki sem létezne mögötte. A csönd félelmetes valami. Bénítóan hat a cselekedni vágyóra. De én eltökéltem már, hogy látni fogom a nagybátyámat. Óvatosan bekopogtam hát. Először semmi neszt nem hallottam odabentről. Aztán újra kopogtam. Ekkor megmozdult valami.
– Tessék – szólt ki egy fakó hang. Mintha kis ingerültség keveredett volna bele. Olyan emberé, akit megzavartak valamiben.
– Karinthy Márton vagyok – mutatkoztam be ijedt kisiskolásként. A szobából rövid döbbenet.
– A Marci? – kérdezte aztán a hang, kissé fenn hagyva a szó végét, mintha egy titkos azonosító jelszó erősítésére várna, nem illetéktelen akar-e behatolni egy nyilvánosságtól elzárt területre.
– Marci vagyok – adtam meg a kért kódot.
Az ajtó lassan kinyílt.
Igen, ismertem rá azonnal. Nagybátyám állt ott: Karinthy Gábor. Ugyanolyan volt, amilyennek lipótmezei emlékemben rám hagyományozódott: kissé görnyedt, kopaszodó, borostás. Mintha még a kopott frottírköpeny, a kitaposott tornacipő is ugyanaz lett volna, mint öt évvel azelőtt.
Egy pillanatra megállt az idő. Ez – számomra is érthetetlen módon – teljesen megnyugtatott. Fesztelenül léptem be az áporodott levegőjű toronyszobába.
– Szervusz – nyújtottam kezet, mint egy felnőtt.
– Szervusz – mondta ő is. Hosszan néztük egymást. Most va- lódi érdeklődést véltem felfedezni a tekintetében. Mintha keresett volna bennem valamit.
De a bemutatkozás utáni csönd túl hosszúra nyúlt nyugtalan természetemnek. Kivettem kezemet a kezéből, és körbejártam az odúját.
Az ágy bevetetlenül ásítozott. A széken kihűlt étel, mintha még hozzá sem kezdtek volna. Egyébként kiadós, bőséges reggeli (vagy ebéd) egy ágy melletti terülj, terülj asztalkámon. Kis könyvszekrény, egymásra hányt könyvekkel. Az erkélyajtó előtt hatalmas bőrönd. Nyitva volt, mintha gazdája éppen utazni készülne, vagy épp most érkezett volna valahonnan. Vagy mintha éppen keresett volna valamit a mélyén. A nyitott bőrönd átmeneti jelleget adott a szobának. Az erkélyajtót viszont nem tudtam kinyitni. Az erkély talán még nem készülhetett el, ezért lezárták, nehogy valaki óvatlanul kinyitva a mélységbe léphessen…

Akárhogy erőltetem, többre nem emlékszem. Még arra sem, hogy beszéltünk-e mást, és hogy meddig tartózkodtam a szobában. Apám üzenetét nem adtam át, ezt biztosan tudom. Nincs erőm elképzelt dialógust komponálni. A találkozás nyilván véget ért egyszer, mert hazamentünk. Az egészből csak Gabi tekintete vésődött belém. Fájdalmasan távoli, dermedt pillantása: talán ugyanaz, amellyel én néztem vissza önmagamra a tükörből 2000 nyarán.

7. Indiszkréció

Naplóbejegyzés, 1987. április 27., hétfő
Ági elutazott Párizsba. Cini azonnal megváltozott. Döbbenetes, hogy mire képes, amikor Ági nincs a közelben, mennyivel oldottabb és természetesebb minden mozdulata. Felszabadul ilyenkor egy sok évtizedes gátlás vagy önkontroll alól, ami valószínűleg az ő saját maga által létrehozott pokla is. Ági előtt szerepet játszik, és Ágin keresztül önmaga előtt is. A sikeres író és a jóságos családfő szerepét, amelyet nyilván önmaga előtt szégyell a legjobban. Õ, aki minduntalan valami fensőbbséges pózból ítélkezik mások felett, már az Ági elutazása utáni napon képes megjelenni nálam egy penészvirággal, bemutatva valami egyikünk által sem komolyan vett hadovával, ami azt hivatott megmagyarázni, mit keres mellette ez a nő, honnan került elő, és miért éppen most, amikor Cini facér néhány hétre. Figyelem őt, a gesztusait, és felismerem benne az én gátlásos gyereklényemet, ugyanazt, amitől a jelek szerint magam sem fogok megszabadulni soha. Miért hozta ezt ide, kérdem magamban, mi szüksége rá, aztán minden világossá válik. Dicsekedni hozta, bizonyítani, amit mindig is szeretett volna, életrevalóságát, hogy lám, ő még ennyi idős korában is ilyen fiatal és ilyen ragaszkodó partnert tud szerezni, elég kitennie a lábát otthonról, elég füttyentenie, és íme, ragadnak rá a jobbnál jobb tyúkok, rá, a férfira, a macsóra, ellentétben velem, aki fiatalságánál fogva sokkal jobb helyzetben vagyok nála, mégis képtelen erre, nemhogy igazi nőt, még fiút sem vagyok képes magamhoz kötni, mert életképtelen, elfuserált, tehetségtelen és végtelenül gyenge folyása vagyok apám ágyékának, aki csaknem hetvenévesen is lám, mennyivel vonzóbb, férfiasabb, klasszabb, fiatalabb stb., mint én. Csak nézem ezt a gyerekesen magamutogató gátlástalanságot, és ugyanazt érzem, amit ő érezhetett a Marci írásakor, a létezés kiismerhetetlen csodáját és titkait, a gének játékának furcsa bakugrásait – mint egy bölcs és higgadt apa, úgy nézek rá, megértéssel és ítélkezés nélkül, szánni való, éretlen és felvágni akaró kamaszodó fiára, aki gátlásai felszabadulásával (Ági elutazása) kérkedik büszkén az apjának, bizonyítékként azonnal bemutatva szabadsága termékét és eszközét, ezt a sápatag, jelentéktelenül topis lúdtalpas kékharisnyajelöltet, aki a hathúszassal érkezett harmadosztályon egyenesen Bivalybasznádról, és aki életkora révén inkább illene hozzám, mint őhozzá, de nem, mert lám, vele jött, és vele is fog elmenni, csak bemutatkozó vizitre jöttek, mintegy atyai áldásomat kérve bimbózó frigyükre.
A világ visszaigazolása nélkül ugyanis Cini nem létezik, számára a siker, az azonnal learatható, mindennapos siker a mérce, az önigazolás, fontosságának, életképességének örökös bizonyítása. E nélkül légüres térbe kerül, ingatag talajra, ahol nem áll biztosan a lábán. Általában Ági személye és jelenléte a biztos pont az életében. Ha ez a gátlás valamiért felszakad, vagy ideiglenesen szünetel (mint Ági elutazása esetén), infantilis önigazolási vágya azonnal beindul és elragadja. Amilyen ingerült, kicsinyes és önirónia-mentes otthon a család védőbástyái között, annyira szellemes, felszabadult, jókedvű és nagyvonalú, ha ilyen exportból visszamaradt, fapados fapinákkal jelenik meg. Most is, könnyedén közölte, megnyomták a kocsiját, és ő volt a vétkes. De olyan mellékesen, ingerültség nélkül említette, hogy ez egyből gyanússá tette szavahihetőségét, hiszen amikor valóban ő a vétkes, többnyire önmagára haragszik legkevésbé, könnyebben találva hibát a másikban, otthon pedig Ágira zúdítja tehetetlen dühét, nos, amint mondom, mindebből ezúttal semmi sem látszott, és gyanúm be is igazolódott másnap, amikor akaratlan tanúként megláttam, hogy a nő vezeti a kocsit, aki tanuló vezető, és Cini kocsiján tanul, mindezt a kocsi hátuljára sebtiben felrakott nagy T betű is bizonyítja. Így érthető immár ez az érdek szülte nagyvonalúság és lovagiasság, amely egyáltalán nem jellemző rá családon belül, ahol rabszolgákra van szüksége, szeretetbe burkolt örök megbocsátásra és feloldozásra. Amikor felrúgja a megegyezést, a felszabadulást gátlástalanság, majd erős bűntudat kíséri. Brillírozik, ragyog, elkápráztat ilyenkor, hogy félelmét, szorongását leplezve bizonyítsa, persze önmaga előtt elsősorban, hogy győzni kell, hogy nem adja fel, a gólt mindig és mindenképpen be kell lőnie. Ebben a harcban vele szemben én csakis alulmaradhatok, jöttem rá már nagyon fiatalon, és az örök versenyt, bizonygatást elkerülendő váltam számára elérhetetlenné a másságom miatt. Ezen a téren ő nem rúghat labdába, még véleményt sem igen mondhat, tehát védve vagyok, gondoltam akkor. És így is lett, sebezhetetlen vagyok, de mennyire sebezhető mégis…

Eddig mindössze egyetlen dologban tudtam határozottan kibújni apám nyomása alól. A szexualitásomban. Ebben nincs hatalma felettem, mert semmiféle viszonylata sincs a homoerotikával. Legalábbis ennek soha semmi jelét nem mutatta. Az idegenség, amely szexuális magatartásunkat elválasztotta egymástól, áttörhetetlen falként emelkedett közénk.
– Egy apa nem szólhat bele gyermeke szexuális életébe – mondta egyszer, láthatóan feszengve a kínos témától. Az én álláspontom mindig is az volt: apa és fiú nem ítélkezhet egymás felett, legfeljebb kölcsönösen megpróbálhatják megérteni, elfogadni egymást. Az egyezség megsértése halálos sebeket okozhat.
Apám kezdetben apró csapdákat állított, hogy szexuális vágyamról őszinte vallomásra bírjon. Amikor az első gyanú megfogalmazódott benne, hogy a fiúk felé is érdeklődést mutatok, zavarba jött. Nem tudott mit kezdeni a számára idegen helyzettel. Bevallom, kissé kajánul néztem a vergődését, amint apró, suta, átlátszóan félre nem érthető célzásokkal szeretett volna bizonyosságot szerezni gyanújáról – anélkül, hogy egyértelmű bizonyítékot szerezhetett volna. Nincs okom kételkedni őszinteségében és segítő szándékában. Csupán a megközelítés módja tűnt olykor durvának és álszentnek.
Egy étteremben ültünk, és váratlanul az italokkal szaladgáló karcsú pincérgyerek után bámult:
– Nézd csak, Marci, milyen furcsán mozog ez a fiú? És milyen jóképű! Tetszik? – fordult vissza hozzám hirtelen, mint egy szórakozottságot mímelő, ám minden apró rezdülésre lecsapni készülő vizsgálóbíró.
Döbbenten bámultam rá, és majdnem elröhögtem magam. Olyan volt, mint egy elefánt a porcelánboltban. Rájöttem, hogy idegen terepre tévedt, és kínosabb helyzetbe került, mint én. Szinte megsajnáltam a zavaráért. Sikerült végre kibillentenem idegesítő magabiztosságából. Ebben a témában nem lehetett hatalma felettem, mert a gyeplő az én kezemben volt.
– Csak nem hiszed, hogy épp neked vallanám be, ha tetszene? – ráztam le magamról a bizalmaskodást.
Õ is elszégyellhette magát ügyetlenségén, mert idegesen rágyújtott, és saját térfelére húzódva vissza, az egyik leányfalui kislányról kezdett beszélni.
Máskor csak tanúja voltam hasonló próbálkozásának, nem a céltáblája.
Hirsch Jancsi, a híres magyar származású kanadai rendező ebédelt nálunk, amikor Cini vallatni kezdte vörös, jóképű, nála jóval fiatalabb barátja felől, aki néhány napra utána jött Budapestre: kiféle-miféle, mi közük egymáshoz, miért laknak együtt és hasonló intimitások. Hirsch Jancsi a maga bölcs rabbi módján válaszolgatott egy ideig, aztán berekesztve a sikamlóssá váló témát, e szavakkal szólt apámra:
– Cini, te olyan vagy, mint egy gyerek. Ilyesmit felnőtt emberek nem szoktak kérdezni.
Mosolyomat a szakállamba rejtettem. Hirsch Jancsi helyettem is szólt.
Nálunk otthon, az általánosságokon túl, a melegtéma tabunak számított. Főleg a nők, anyám és nagymama érzékenységére való tekintettel úgy tettünk mindannyian, mintha nálunk ilyen probléma nem létezhetne.
Azokban a közegekben viszont, amelyekben apám mozgott, a hatalom csúcsaitól lefelé egészen az utca emberéig, egyezményesen erős és egységes homofób közhangulat uralkodott. A gúny és a gyűlölet nyilai szabadon repkedtek céltábláik felé a legkülönfélébb társadalmi összejöveteleken. Mindig félelem fogott el a látszólag a semmiből fölcsapó, ám azonnal kezelhetetlenné is növő gyűlölethullámoktól vagy a könnyed poénok nyomán kitörő harsány röhögésektől. Úgy éreztem, ellenem irányulnak, rajtam csattannak, kiközösítenek és stigmatizálnak. És apám nem véd meg tőlük, sőt, mintha épp az ő „egészséges” lénye provokálná ki ezeket az otromba durvaságokat, ő pedig jóváhagyólag röhög rajtuk, tehát elfogadja és szellemi súlyával mintegy hitelesíti a bennük megjelenő diszkriminációt. Beilleszkedési kényszerből? Kényelemből? Vagy valóban azonosult vele? Sosem derült ki pontosan.
Ám az élcek nemcsak a margitszigeti vagy a leányfalui lábteniszpartik közben csattantak a „buzikon” (a sporttársak értelmi színvonala többnyire nem volt magasnak mondható), hanem számomra sokkal fájóbban, és intelligenciámat is sértve, olykor apám baráti társaságának szombat esti összejövetelein is, egy általánosan elfogadott értelmiségi álláspontot tükrözve.
A szinte rituálissá emelt indiszkréció felmenőim legtermészetesebb létezési formájaként működött. Az indiszkréció, úgy tűnik, értelmi színvonaltól független, általánosan elfogadott érzelmi kategória.

Magnóbeszélgetés Faludy György költővel, 1998

Én     Emlékszel még a nagyanyámra?
Faludy     Nem elfelejthető lény volt. Rémes dolgokat művelt.
Én     Épp az érdekel engem.
Faludy     Karinthy valamilyen klubban tartott előadást. Már élete vége felé lehetett. Nagyanyád Csulival, az akkori fiatal szeretőjével ült az első sorban, talán egymás kezét is fogták. Frici arról beszélt, hogy régebben kissé unalmas volt baszni, mert mindig sikerült. Csak ötven körül kezd érdekessé válni, mert akkor vagy sikerül, vagy nem. De milyen nagy diadal, ha sikerül, és milyen nagy tragédia, ha nem. Elkezdte tehát dicsérni ezt a kort, az ötven körülit. Ekkor Aranka közbeordít: – De a potencia se kutya, Frici! Erre azt hittük, Karinthy felel majd valamit, de ő tovább beszélt nagyon mulatságosan. A végén viszont azt mondta: még emlékszik, mit álmodott a múlt éjjel. Azt álmodta, hogy meghalt, és a mennyek országába került. És az Úr elzavarta a jobbján ülő Jézus Krisztust. Mert az hozzá képest, aki a Böhm Aranka férje, a szenvedésben csak pancser. Ezért átadatta a Jézus Krisztus helyét a még nagyobb szentnek, szegény Fricinek. A balján a Szentlélek ült.
Én     Ez már mitikus történet. Ott született?
Faludy     A röhögés, ami kitört, olimposzi volt.

Magnóbeszélgetés Dénes Miklóssal, Karinthy titkárával, 1983

Dénes     Aranka állandóan fennhangon beszélt a férjével. A zűr többnyire otthon zajlott, reggel, este, ezeken nem voltam jelen. De elég hangosan és nyeglén beszélt Fricivel a kávéházban is.
Én     Mi kötötte össze ezt a két embert?
Dénes     A zűrös családi élet.
Kezembe került, nem tudom, ki küldte ki, az Ítélet nincs című Déry Tibor-önéletrajz, amiben egész fejezetet szentel kérkedve a Karinthy Frigyesnéhez kötődő szerelmi viszonyának. Én, ha nem tudtam is mindent Aranka szerelmi ügyeiről, de amik Pesten akkoriban történtek, azokról voltak ismereteim. Tudtam, hogy Déry az egyik barátjával, akinek semmi köze sem volt az irodalomhoz, eljárogatott a Hadik kávéházba. Amikor a könyvében Devecseriné Guthi Erzsébetre hivatkozik, aki nemcsak a kerítője volt, de lakása egyik szobáját is rendelkezésükre bocsátotta, felötlött bennem a gyanú, hogy Déry nemcsak téved, hanem pofátlanul henceg Arankával. Mert Devecserinének volt ugyan lakása a Bertalan utcában, a Hadiktól nem messze, én is jártam ott gyakran. De az a lakás nem volt alkalmas ilyen légyottok minden további nélküli lebonyolítására. Már csak azért sem, mert gyerekek jártak haza az iskolából. Déry viszont olyan apró részletességgel írja le a dolgokat, hogy arról annak a bűnözőnek a vallomása jutott eszembe, aki egy elképzelt alibit akar mindenáron igazolni. Ezt Cininek is megírtam, és neki is az volt a véleménye, hogy itt valószínűleg hepciáskodásról, fennhéjázásról és hencegésről van szó. Úgy látszik, Déry Ady Endréhez akarta hasonlítani magát, aki néhány költeményt írt egykor Arankához. Õ is be akart állni ebbe a sorba.
Én     Arankának ezek szerint nem is volt a valóságban szeretője?
Dénes     Ezt én nem mondtam.
Németh Andor az Egy foglalt páholy történetében megemlíti Aranka néhány feltételezett szerelmi kalandját. Déryről viszont nem beszél.
Én     Homály néven, avantgárd költőként utal valakire, aki persze nem biztos, hogy Déry.
Dénes     Az a Garai Pubi lehetett, a Gombaszögi Frida fia, aki strici volt. Az a fiatalember, aki miatt Aranka öngyilkos akart lenni, amikor leugrott a siófoki Vitéz-panzió emeleti teraszáról. Õ hozta el a társaságba Becker Bébit is, aki állandóan meztelenre vetkőzött Karinthyéknál. Ezzel örvendeztetve meg a társaságot.
Én     Nagyszüleim házasságában tehát a szexuális rivalizálás volt a meghatározó?
Dénes     A legmesszebbmenőkig. Olvasd csak el nagyapád Kudarc című versét. Én tudom, miről szól. Felsüléséről Kondor Líviánál.
Egy este együtt mentünk a Kisrablóba vacsorázni, nem messze a Hadiktól. Elöl ment Lívia a férjével, Kondorral, mögöttük Karinthy, Karinthyné és én. Karinthyné kvázi kárörömmel mutatott Líviára:
– Nézze, Miklós, ezt a békaseggű nőt! És evvel feküdt le Frici! Mit szól maga ehhez?
Egy régi pesti zsidóvicc jutott az eszembe:
Egy bócher megérkezik egy vidéki városba, és a rabbi, szokás szerint, meghívja péntek esti vacsorára. Aztán ott marad szombaton, vasárnap, hétfőn, már nem tudnak mit csinálni vele. Erre azt mondja a rabbi a feleségének: van egy ötletem, hogy szabaduljunk meg tőle. Amikor föltálalod a levest, én azt fogom mondani, hogy a leves sós. Te viszont azt fogod mondani, hogy a leves nem sós. Ezen jól összeveszünk, és megkérdezzük a bócher véleményét. Ha nekem ad igazat, te dobod ki, ha neked, akkor én.
– Tehát, mi a véleménye, bócher, sós a leves vagy nem sós? Mire a bócher: – Leves, az leves.
Ezzel válaszoltam én is Aranka kérdésére Líviáról. /Nevet/
Mielőtt elszöktem Budapestről és elbúcsúztam Karinthytól, ő nekem adta megőrzésre Az emberke tragédiája meg az Utazás a koponyám körül kéziratát és néhány érdekesebb levelét. Hazavittem mindet, de magammal vinni nem tudtam Amerikába. Amikor 48-ban újra itthon jártam, szegény édesapám már nem élt, de megmaradtak a Karinthyra vonatkozó dolgaim. Ezek között találtam egy négyoldalas levelet, amit Lívia Karinthy Kudarc című, hozzá írt verse után válaszolt neki. Amiben ő mentegette Karinthyt, magát pedig vádolta a megtörténtekért, illetve a meg nem történtekért.
A volt Karinthy asztaltársaság tagjai a Lánchíd mellett egy kávéházban találkoztak újra. Lívia is ott volt, meg a férje, Kondor is. Meg Devecseriné. Nyolc-tíz ember jött össze. Akkor adtam vissza Líviának ezt a levelet, de előtte megkérdeztem tőle, mit csináljak a levéllel. Õ azt mondta: adja vissza, vagy tépje össze. Én visszaadtam neki titokban. Ez a levél igazolta számomra a Karinthy és Lívia közötti viszonyt.
Én     /magamban/ Borzasztó! Egy híres ember életének minden mozzanata a nyilvánosság előtt zajlik. Elviselhetetlen a kortársak indiszkréciója és örökös kukkolása. Valószínűleg ez volt életformájuk lényege.

Magnóbeszélgetés Cinivel, 1981. július

Cini     Tulajdonképpen miről akarsz írni?
Én     Noha még nincs meg a végleges váza a dolognak, de rettenetesen izgat az ős és az utód problémája. Úgy érzem, valahogy a Karinthy Gabi és az apja kapcsolatában lehetne megragadni a te és az én kapcsolatom lényegét is. Ennek az ismétlődését. A befutott, sikeres apa súlyával birkózó fiú harcának módozatai ismétlődnek. Mi erről a véleményed?
Cini     Nem egészen azonos a két dolog, a dolgok sohasem ismétlődnek pontosan. Mert ahogyan én nem vagyok azonos apámmal, úgy te sem vagy azonos Gabival. Most ne minőségeket mérjünk össze, és ne tehetségeket, mert azok összemérhetetlenek. Túl nagy tehetséghez kellene mérnünk magunkat. De apám nem volt egyértelműen sikeres. Nagyon sikeres ember volt lefelé, tehát a fiai szemszögéből nézve rendkívül sikeres volt, mert az egész város ismerte, mindenki tudott róla. Akkor még nem volt televízió, mégis mindenki köszönt neki az utcán. Mondtam már neked, hogy a Reviczky utcában laktunk, és az utca elején volt egy buszmegálló, és a végén egy másik. De ha ő kilépett a házunk kapuján, az utca közepén, megállt neki az autóbusz. Minden autóbusz megállt neki. Egy gyerek szemszögéből nagyon sikeresnek tűnt, ha moziba mentünk, és rögtön odajött a főnök, és adott szabadjegyet. Kifelé, és lefelé Gabi számára, aki sikertelen ember volt, apja sikeresnek tűnhetett.
Én     Ezt én is átéltem gyerekkoromban, amikor magaddal vittél az uszodába vagy a színházba.
Cini     Ugyanakkor Gabinak, aki köztünk nőtt fel, látnia kellett – érettségiig legalábbis, talán kevéssel utána is – ennek a fonákját.
Apám nagyon megalázott ember volt, ez a különbség kettőnk között. Anyagilag állandóan a csőd szélén billegtünk. Annál megalázóbb dolgot, hogy jön a hitelező, csönget, követeli a pénzét, és apám siralmasan, szánalmasan magyarázkodik… ez nagyon kiábrándító. Az is, hogy elsején kikapcsolják a gázt, a villanyt, és csak ötödikén vagy hetedikén kapcsolják vissza.
Megalázott ember volt apánk a házasságában is, mert anyám szinte szisztematikusan és tudatosan alázta meg. Lehetetlen dolgokat vágott a fejéhez.
– Maga impotens ló – mondta.
– Az egy paripa, kérem – válaszolta apám. – A kiherélt ló, az a paripa.
Én     A gyerekek előtt?
Cini     A legnagyobb mértékben. Gyerekek és vendégek előtt. Anyámnak eleme volt a nyilvánosság. A nyilvánosság előtt akarta megalázni apámat.
Apám tehát megalázott volt az élet majd’ minden területén. Ebben egészen más vagyok – talán épp erre való reakcióként –, én élni sem tudtam, ha nem volt mindig legalább tíz forintom a bankban. Még a legnehezebb időkben is. Én soha nem költöttem több pénzt, mint amennyit kerestem. Õ nagyon sokat keresett. Kellér Bandi a harmincas években apám jövedelmét ezerötszáz-kétezer pengőre saccolta, háromszor annyira, mint egy államtitkár akkori .zetését. Hogy ebből ő hogy tudott szünet nélkül adósságokba keveredni? Ehhez kellett az ő tökéletes életidegensége vagy életrevalótlansága, és anyám hihetetlen költekezése. A kettő együtt.
Ennyiben nem hasonlítok én apámhoz. Te engem ilyen helyzetekben nem láthattál, ennyire neglizsében – alsónadrágban igen –, de úgy nem, hogy egy hitelező ordít, hogy Karinthy úr, fel fogom pofozni, ilyet te nem láthattál nálunk.
Elfogadom alapvetően az analógiát. De látnod kell a különbségeket is. És Gabi sem azonos veled. Ne is legyen azonos.
Gabi már nagyon korán nagyon különc, furcsa gyerek volt. Te jó tanuló voltál, ő viszont nem tudott reggel hétkor fölkelni, hogy nyolcra a Lónyay utcai iskolába beérjen.
Én     Ez a Reggel 7-kor, nem? Meg van írva a Tanár úr kéremben.
Cini     Meg van írva, de az a tanuló végül is fölkelt, és elkésett ugyan öt percet, de Gabi rendszeresen, félórákat is késett, olyannyira, hogy volt egy tanáruk, talán a Németh Gábor nevű némettanár, aki ebből viccet is csinált.
Általában neki volt első órája, és amikor Gabi fél 9 tájban végre megérkezett az iskolába, egy fiúnak kötelessége volt odamenni hozzá, lesegíteni a kabátját, és megkérdezni:
– Hogy aludt, nagyságos úr? – És be kellett segítenie a helyére.
Gabi azt mondta, ez neki tulajdonképpen jólesett. /Nevet/
Szóval, Gabi más volt, nem volt életrevaló gyerek. Amíg mi fociztunk, verekedtünk, ő csak állt és gondolkodott. Van egy nagyon szép verse, amiben a grundon fekszik, a gyerekek fociznak körülötte, és ő azon morfondíroz, milyen keveset tudnak azok a világról. Próbálom felidézni Gabit. Álmatag tekintetű, szemüveges fiú volt, az arca teli rút pattanásokkal, pörsenésekkel, sajnos ezek nem hegültek be, de megmaradtak, ezért mindig göcsörtös, ragyás volt, ez is rettentő gátlás lehetett.
Én     Csúnya fiú volt?
Cini     Nem volt csúnya fiú, kisgyerekkorában kifejezetten szép volt, a gyerekkori arcképein egy gyönyörű babaszépség, hosszú hajú, gyönyörű.
/Csend/
Furcsa, szemüveges fiú volt, nyomott gyerek. Sokszoros megaláztatásban élt köztünk. Érdekes, én ezeket nem vettem észre és nem éltem át.
/Csend/
Egyrészt megaláztatásban élt apánk rendkívüli hírneve és népszerűsége miatt kifelé, ugyanakkor nagyon szerette is apámat. Rendkívül megalázó volt otthon látni ugyanezt az embert állandóan ilyen lehetetlen, képtelen helyzetekben. A másik problémája az volt, hogy anyám, aki a mostohája volt, állandóan hajtogatta, hogy a Gabi hülye.
Én     Talán még rá is tett.
Cini     Gabi reggeltől estig mást se hallott, hogy ő hülye, ő más, ő életképtelen. Ezért aztán nagyon gyorsan, amint tehette, a Gabi elment tőlünk. A Szellemidézésben benne van, elment egy szobába, ahol sárga függönyök, sárga poharak vannak. Gabi elment.
/Csend/
Nagy nehezen leérettségizett, talán osztályt ismételt vagy pótvizsgázott. Akkoriban, ha valaki elégtelenre végzett az év végén, ősszel pótvizsgát tehetett, és azon általában át is ment. Latinul ő egész jól megtanult. Lefordította gimnazista korában Ovidius Amoresét. Kétnyelvű kiadásban meg is jelent az Of.cinánál. Kicsit zavaros fordítás, Kerényi Károly, a nagy antik professzor mondta rá, nem baj, ha nem értik, mert ott van mellette az eredeti latin szöveg. /Nevet/
/Szünet/
Feltűnően szerencsétlen kamasz volt, tipikusan olyan, akit csúfolnak, kiröhögnek a társai, egy idegen, aki nem tud beilleszkedni semmiféle körbe. Volt egy nagyon közeli barátja, Szendrő Jóska, a színész. Aztán Szilágyi Jancsi bátyja, Szilágyi Bandi, egy korán, betegségben elhalt nagy tehetség, igazi szerkesztőegyéniség, aki egy új Osvát Ernő lehetett volna. Volt egy-két barátja. De amikor nyaraltunk, és mi egész nap hancúroztunk, úsztunk, verekedtünk, homokvárat építettünk, később kislányoknak udvaroltunk… ő mindebből kimaradt. Nyilvánvaló volt, és mindenki tudta, hogy diákkorában szerelmes volt egy Kozma Zsuzsa nevű lányba, természetesen teljesen reménytelenül és teljesen viszonzatlanul.
Én     Egyszer említetted, hogy volt valami naplója Gabinak.
Cini     Igen, 34-ig írhatta, tehát húszéves koráig. Mi a Verpeléti úton laktunk. Először a 2.-ben, ahol most az emléktábla van, egészen 29–30-ig. Akkor átköltöztünk a 22.-be, egy VI. emeleti, körfolyosós lakásba, ahol Závodszky Zoltán operaénekes lakott mellettünk. Ott játszódik a Baracklekvár. Valamiért ott csőd lett 34-ben, és beköltöztünk egy panzióba a Mária Valéria utcában. Gabi ott már nem volt velünk. Akkor egy ideig a Reviczky utcában laktunk a gróf Bánffy Miklós író és erdélyi nagyúr házában, ahol nem kellett lakbért .zetnünk. Utána vettünk lakást az Üllői út 66. b/II-ben. Ott kaptam apám halálhírét Siófokról.
Én     Ott játszódik a Szellemidézés?
Cini     Oda van képzelve. Ott hallgatják rádión a felvidéki bevonulást, onnan nézik a tűzijátékot.
/Csend/
Apám 1938. augusztus 29-én halt meg, most negyvenhárom éve. De Gabi akkor már nem lakott velünk…
Én     Gabi naplója?
Cini     Az még a Verpeléti úton történt. Minden gyerek kíváncsi. Találtam egy kulccsal lezárt füzetet. Persze addig machináltam, amíg fölnyitottam, elolvastam. Gabi titkos naplója volt. Főleg szexuális álmai. Onanizálás, ami akkoriban tilos volt, aztán mégis, aztán mégse. Be volt adva a gyerekeknek, hogy hátgerincsorvadást lehet kapni a maszturbációtól.
Én     Tóth Tihamér páter.
Cini     A tiszta férfiúság. Főként vallási, egészségügyi szempontokból tilalmas. De a test szava mégis erősebb volt. Főként erről szólt az a napló.
Én     Elolvasnám.
Cini     Nem hiszem, hogy döntő mértékben befolyásolná a képet Gabiról. A baráti leírások inkább. Számos maradt, Devecseri, Benedek, én. Beszélj Somlyó Gyurival, ő tovább árnyalhatja a képet.
Én     Mi lett a naplóval?
Cini     Elveszett. Gabi elvesztette vagy kidobta. Utoljára 34-ben láttam. Egy kamasz szexuális vágyai, álmai 31–32-ből.

 

II. Mítosz és valóság

5. Istenek és őrültek

Valójában nem akartam semmi más lenni, csak költő. Pár hónapig a Színházi Életnél is dolgoztam, a hirdetési osztályon, időnként 5 pengőt kaptam a munkámért. Aztán a Szép Szó szerkesztőségének lettem tagja, ezért nem fizettek, de a verseimet közölték. Ignotus Pál volt a szerkesztő, sok költővel és íróval összeismerkedtem itt, például József Attilával, Radnótival. Amíg még otthon laktam, a lakásunkon találkoztam apám íróbarátaival, főként Kosztolányival, Somlyó Zoltánnal, Füst Milánnal; később a Hadik kávéházban, s amikor a Reviczky utcába költöztek, a Centrálban kerestem föl apámat, itt Szabó Lőrinccel, Erdélyi Józseffel ismerkedtem meg. Erdélyi nagyon megkedvelt, Devecserivel együtt meghívott Pilisszántóra, jól tartott egész nap. A Nyugathoz Devecseri vitt fel, több versemet közölték, Babitshoz aztán rendszeresen följártunk, gondosan olvasta és bírálta a verseinket. 1937-ben megjelent egy szerény kötetem a Nyugat kiadásában, Étel és ital címmel. Hogy miből éltem? Apám adott pénzt a kávéházban, ha nem felejtettük el mind a ketten. Az idegeimmel ekkoriban nem volt baj, csak szórakozott voltam, az időt nem tudtam beosztani és kihasználni ­ szerencsére senki sem kérte számon, nem felejtek-e el ebédelni.

A Hadikban

Ott volt mindenki, aki fontos. Ott volt mindenki, aki számít.
Ott volt általában mindenki.
Ott volt Aranka, a királynő, udvarhölgyeivel, Devecseriné Guthi Erzsébettel, Kondor Líviával és Klug Bözsivel.
Ott volt Karinthy, a főisten, az udvartartásával.
Ott volt a sakk-kör elnöke, aki azonos volt Karinthyval, és az eszperantók magyarországi elnöke, aki szintén ő volt.
Ott voltak a nőtlen férfiak (még vagy már) Buda más tájairól.
Ott voltak a tiszteletbeli tagok. Ott volt Tersánszky a feleségével, Sárikával, akivel véletlenül egyszerre akartak a Dunába ugrani, aztán mégsem ugrottak, hanem összeházasodtak. Ott volt Füst, a költő, aki azt kívánta, ha ő verset olvas fel, hallgatói ne maguk elé bámuljanak, hanem álljanak fel, és lobogtassanak kendőket. Ott volt Déry, az avantgárd író, aki nem műveiről, hanem botrányos nőügyeiről volt híres, egyszer még egy féllábú nővel is lefeküdt. Ott volt Klug Frigyes futballbíró, akit egyszer Karinthy mentett ki a felhevült szurkolók karmaiból, és ott volt Andrási, aki különféle elméleteket gyártott disznó jövevényszavaink eredetéről, hosszasan elemezve például a lófasz a seggedbe kifejezést, amely szerinte a végezd török karón felkiáltás egyik változata. Ott volt Nánási, aki a világháborút úgy vészelte át, hogy minden beteg szervét kivetette, az egészségeseket is beleértve. Ott volt Büky bankár, aki állandóan kezet mosott, azt hajtogatva: nem mocskolom be a kezem velük. Ott volt Belényes, aki azért volt depressziós, mert nem hozták le egy novelláját, és ott volt Kádár, aki azért, mert lehozták. Ott volt Karinthy öccse, József, aki a kommün alatt a budapesti automobilok parancsnoka volt, de a kommün bukásakor Szamuely elvtárs helyezett ide! felkiáltással nem mozdult el szolgálati helyéről. Ott volt Kalmár, a pszichológus, aki úgy tartotta, nem szükséges őrületről beszélni, hisz ő, speciel, nem tudja, mi az. Ott volt egy erősen konzervatív író, akiről állítólag a Toldi-szobor mellékalakját mintázták, s aki állandón bogarakat evett. Ott volt egy modern író, aki mindenkit azonnal letegezett, és azt tudakolta, milyenista az illető? Ott volt egy harmadik író is, akinek a darabját nem adták elő, mondván, hogy rossz, és azt tanácsolták, írjon inkább lírai verseket, melyekkel azóta is reménytelenül próbálkozott. Ott volt Darvin Gyula (nem azonos a nagy Darwinnal, az egyébként is w-vel írja a nevét), aki detektívtörténeteket írt pszichoanalitikus fordulatokkal, meg ilyen betűcserés rímeket: A padláson egy pipás császkál, nyilván ő a csipás Pascal, amelyeket minden betérőnek mint fő műveit adott elő. Ott volt egy udvarhölgy a férjével, akire percenként rárivallt: Ne felejtse el, hogy maga az én férjem, az egy tisztség! Ott volt Somsits, az asztaltáncoltató, aki mindenkit képes volt megidézni, még azt is, aki ott volt, így egyszer Karinthyt is, akiről nem tudván, hogy ott van, azt állította, hogy meg nem határozható helyen van, de nem ott volt, hanem a WCben. Ott volt László László, akit mindenki csak a libazsíros médiumnak nevezett, de aki még soha senkit nem szuggerált. Ott volt számtalan feltaláló, tisztelő és bolond. Ott voltak Karinthy állandó és alkalmi tarhásai, személye körüli koldusai, világmegváltói és elemzői. Ott voltak nyuszi barátai és üzletfelei. Ott volt a pincér, akit mindenki csak Lacajka széplánynak szólított.
Nem volt ott Kosztolányi, aki Esti Kornélsága elmúltával már nem járt kávéházba, ezért helyette kell elmondani, ki mindenki volt ott, és nem volt ott Somlyó Zoltán, akinek nem volt már pénze rá, hogy ott legyen.
De általában mindenki ott volt. Mindenki, aki számít.
És ezek mind egyszerre beszéltek.

Magnóbeszélgetés Cinivel, 1981

Én    Azt mondtad, Gabi furcsa, szemüveges fiú volt, nyomott gyerek. Sokszoros megaláztatásban élt közöttetek, és ezt nem vetted észre, és nem élted át. Azt mondtad, akkor még nem volt konkrétan beteg, csak furcsa. Csak más, mint a többiek. Mégis, reggeltől estig mást se hallott anyádtól, hogy ő hülye, ő életképtelen. Ezért aztán, nagyon gyorsan, amint tehette, Gabi elment tőletek. A Szellemidézésben te írtad, egy szobába, ahol sárga függönyök, sárga poharak vannak.
Sárgaháznak a korabeli argóban a diliházat nevezték.
/Csend/
Cini    Az a kor tele volt őrültekkel. Minden családban volt huszonhat nagybácsi és nagynéni, főleg ilyen tarhások, ezek mind őrültek voltak.
A Karinthy család is teli volt őrültekkel, és a Devecseri család is teli volt őrültekkel.
Igen, a mi családunk is. Ezek folyton jöttek. Mint a Mici néni, a te nagypapád nővére, aki komplett elmebajos volt. Ugyanakkor zseniális nő is volt, nyelvtehetség, aki tizenöthúsz nyelven oda-vissza fordított. Gépírónő volt, akinek ha spanyolul diktálták a szöveget, ő azonnal oroszra írta át. Az összes híres, nagy Karinthy-fordítások nyers változatát Mici csinálta, a Micimackót is. /Valószínű, hogy a Winnie the Pooh név így vált Micimackóvá. K. M./ A verseket, meg amitől az lett, ami, végül persze apám rakta bele. De hát apám nem is tudott angolul. Azt hiszem, még a Gullivert is Mici fordította, és Leacockot is. Egy időben egész fordítóiroda működött náluk. Mici a diákjaival futószalagon készítette a fordításokat. Apám csak a nevét adta hozzá, miután átfutotta a nyomdába kerülő szövegeket. Egyszer egy Sienkiewicz-regényben nyomtatásban is bent maradt, amit az egyik diák írhatott a szövegbe: Karinthy úr, ezt a szót itt nem értem.
Mici néni ugyanakkor teljesen őrült volt. Ültünk társaságban, finom emberekkel, professzorokkal, írókkal. Egyszer csak Mici néni letérdelt, teljesen váratlanul térdre vetette magát, és azt kiáltotta:
­ Csak egy vajas kenyeret a szegény özvegynek!
Ő nem volt se özvegy, se szegény, de hoztak neki egy vajas kenyeret. Volt egy nagy retikülje, és abba úgy, ahogy volt, betette. Nem hajtogatta össze, csak úgy a vajas felével bele, képzelhető, mi volt abban a retikülben. Volt valami angol szeretője, egy fiatal angol, aki nála lakott. Állítólag Upton Sinclairrel is levelezett.
A Gabira nézvést viszont volt egy életrevaló elképzelése: Gabinak nyomozóirodát kellene nyitnia. Képzeld el a Gabit mint detektívet. Képzeld el a Gabit nyomon. Egy új Sherlock Holmes. /Nevet/
Én    Szerintem nagyon találó.
Cini    Karinthy Józsi bácsi is őrült volt, Karinthy Ada néni is komplett őrült volt. Egy sor őrült volt a családunkban, egészen le a Gabiig.
Amikor a Verpeléti út 22.-ben laktunk, mellettünk, a 24.ben laktak a Devecseriék.Ők is tele voltak őrültekkel.
Én    Erzsi néni megírta a Búvópatakban, hogy Devecseri Gabi papája, Devecseri Emil ritkán mutatkozott, éjszaka kártyázott, nappal aludt. Néha váratlanul megjelent gatyában vagy hálóingben, nekiugrott Erzsi néninek, és fojtogatva a másik szobába vonszolta. Órákig ordítozva vitatkoztak. Ahogyan később a Szabadság-hegyen a fiával, Gabival is. Minden szombaton hallhattuk, ez egy rituális műsorszám volt, ahogy Erzsi néni sipítozása hörgéssel vegyes üvöltözésbe csapott, csapkodással, testek tompa puffanásával keverve. Erzsi néninek kellemetlen, magas hangja volt. Operaénekesnek indult, de nem sikerült a pályája. Ezt is megírja a Búvópatakban. Később könyveket fordított, orosz regényeket. Devecseriné Guthi Erzsébet. Devecseriék a Bertalan utcában, egy udvari lakásban laktak. A Hölgygyel.
Cini    Igen, emlékszem, Kádas úr és a Hölgy. Ezek voltak a társbérlőik. Mindkettő szintén őrült volt. Azonkívül poloskák is voltak a lakásban.
Én    A poloskairtás jogát fenntartom magamnak ­ mondta a Hölgy.
Cini    Igen. Kellemetlen volt, mert egyszer ültünk egy nagy, kerek, három méter átmérőjű ebédlőasztalnál, az asztal fölött meg lógott egy karácsonyi koszorú. Egyszerre, puff, leesett belőle az asztalra egy poloska. Devecseriék azt mondták, hogy náluk nincs poloska, és hogy az az én fejemről ugrott le, mert nálunk viszont valószínűleg van poloska. Kínos magyarázkodás lett belőle, hogy végül is melyikünknél van poloska. /Nevet/
Devecseri Erzsi néni bátyja pedig az emeletes fejű Guthi Gyuri volt, akit azért neveztünk emeletes fejűnek, mert olyan különlegesen magas homloka volt. Ő is egész életében tarhálásból élt. Volt valami link kis újságja, csupa hirdetés. Rengeteg újság volt akkoriban, sokkal több, mint ma, magánvállalkozások, amelyek főleg tarhából éltek. Voltak továbbá speciális zsarolóújságok is, amelyek pedig abból éltek, amit nem írtak meg. Felmentek például a Stern Miksához vagy a Weiss Adolfhoz, gazdag gyárosokhoz vagy bankárokhoz. Mondták neki, ez a kis cikk jött be, hogy ki az a kis szőke, molett nő, akivel az igazgató urat tegnap éjjel a szeparéban látták? Ezért én ennyit meg ennyit kapnék a szerkesztőségtől, maga mennyit ad? És akkor az igazgató úr adott érte valamivel többet. Még ennél is pitiánerebb lap volt az emeletes fejű Guthi Gyurié, aki bement üzletekbe és bankokba, és azok hirdettek, mondjuk azt, hogy vegyen Moslik Mustárt, vagy Kuncz Arisztidnél vegyen fehérneműt, vagy hogy a gazdagok a Kereskedelmi Banknál helyezzék el a pénzüket. Ezért aztán a Guthi Gyuri, kávéházról kávéházra járva, valami nagyon szerény megélhetést begyűjtött. De ide olykor cikkeket is kellett írni. Amikor végképp nem volt miről írnia, Guthi Gyuri megírta azt a híres vezércikket, átfutó főcímként:
Megpofozták lapunk főszerkesztőjét!
Aki persze ő volt! /Nevet/
Túlélte a háborút, de a 45 utáni időkben továbbra is csak tarhálásból élt. A Devecseri Gabi nagybátyja volt.
/Szünet/
Aztán volt a Reha néni. Iszonyatos, hogy nézett ki, öreg volt, mint az országút.
Én    Jóban voltak Devecseri Erzsi nénivel?
Cini    Éppen hogy nem voltak jóban. Bonyolult elszámolási vitáik voltak.
Egyszer, még a Devecseriék Lágymányos utcai lakásában, ott volt az egész család. Valaki azt mondta, hogy ,,a Jenő az Olgát nem a pénzéért vette el", mire a Reha néni kifordult önmagából, és elkezdett üvöltözni, hogy: pénzért, pénzért, juszt is pénzért, pénzért, pénzért, juszt is, jusztis, jusztis pénzért! Egészen addig, amíg kidobták. De még a lépcsőházban is üvöltözött, hogy pénzért, pénzért, és verte az ajtót, juszt is, jusztis pénzért, mire lerúgták a lépcsőn, de akkor meg a kapun dörömbölt, hogy juszt is jusztis! Pénzértpénzértpénzértpénzért!!! /Nevet/
Hihetetlenül koszlott, vedlett, foszlott boákban járt, nagy kalapban, amelyről szintén rendkívül ócska, hosszú, piros toll lógott hátra, mocskos, sokszorosan leevett fehér blúzban és valami rettenetes, ódivatú, hosszú szoknyában. Magas, rekedt, rikácsoló papagájhangja volt.
Devecseriék udvari lakásban laktak, ha ott megjelent Reha néni, nem ment fel, nem volt szabad fölmennie. De képzelj el egy régi budai udvari házat, ha egy szót szólt az ember, zengett az egész környék. Ő meg elkezdett kiabálni: Devecseri!!! Devecseriiii! Akkor le kellett oltani az összes lámpákat, és nem voltak otthon. De ő nem zavartatta magát, csak kiabálta, hogy: Devecseriiii! Őnagysága ka- istenek és őrültek · 167 lapot csináltat, de nekem az öt pengőmet nem adják meg! Ilyen családi dolgokat. Vagy: Amikor a múltkor ott ebédeltem, a tésztából is csak a maradékot kaptam!!! /Nevet/

Gabi Képzelt Naplójából

Az ablakokban megjelentek a csendes budai ház tisztes polgárai. Fejüket csóválták vagy mosolyogtak: ­ Bohémek!
Devecseri Reha néni aktivitása bámulatba ejtett. Tervet dolgozott ki Erdély öntözésének halaszthatatlan szükségességéről. Azt mesélte, valaha Apponyi Gyurka udvarolt neki. Meg Khuen Héderváry Kari. Olykor gróf Klebelsberg Kunóra is emlékezni vélt. (Kétség gyötri Kunó grófot, hova fúrja be a srófot ­ szavalta ilyenkor múltba révedő szemmel.)
Reha néni nem adta magát könnyen. Vénlány maradt. Befolyását politikai körökben azóta is kamatoztatja. Leveleket ír Edennek, a pápának, sőt magának Európa teljhatalmú urának, Hitlernek. Szemrehányásait sem rejti véka alá. Csalódásának ad hangot Európa sorsát illetően. Legutóbb Hitlert lemondásra szólította fel. Hosszú levélben ostorozta a bűnei miatt. Fáradozásai eddig nem értek célt. Igaz, levelei sajnos elég nehezen kibogozhatók. A papírlap jobb kihasználása végett ugyanis gondolatait körkörösen vezeti rá. A megírt lapokat aztán újra teleírja. Amíg egészen sötét nem lesz. Reha nénivel egyszer a kávéházban is találkoztam. Épp Apánál voltam pénzért, amikor belépett, és valamitől vezettetve egyenesen az asztalunkhoz jött. Apa adott neki néhány pengőt. Hálából Reha néni jósolt neki. Apa tenyeréből kiolvasta, hogy híres ember, hogy kiegyensúlyozott, boldog családi életet él (ellentétben Devecseriékkel, akik nem), hogy Apa anyagi helyzete stabil és biztonságos (már zsebében volt Apa adománya). Apa jövőjét is megnyugtatónak és reménykeltőnek találta. Azt mondta, egészségben, nagyon sokáig fog élni. (Néhány hónappal ezután állapították meg Apánál az agydaganatot.)
Aztán az én tenyeremet vizsgálta meg, és sok szép szeretőt jósolt belőle. A jövőmben jelentős sikereket látott a katonai pályán. Aztán váratlanul, üveges szemmel, de nagyon egyszerű, emberi hangon próféciát rebegett a világ közelgő végéről. Döghalált, pestist, éhínséget említett, melyek a Sátán végleges uralmát készítik elő. Szavainak holdudvara volt. Mélységes csend vette őket körül.
Devecseri Gábor bácsi, Devecseri Gabi nagyapja jól ismerte a testamentumokat. Ő beszélt nekem először a szörnyről, akinek 10 szarva, azon 10 koronája, amiért mindenki hódol előtte, akinek neve 666. Szarvak, koronák, számjegyek. Igen, ez ő, gondoltam, csak az arcát nem láttam tisztán, ahogyan Poe Vörös haláláénak sem, akinek szörnyű maszkja mögött nincsen semmi. Devecseri Gábor bácsi afféle kiállítási tárgy volt. Régi vallási ceremóniák, szertartások, böjtök, tilalmak, ünnepek és imák nagy ismerője, a törvény szigorú betartója. Egész nap mozdulatlanul ült a foteljében, maga elé révedt vagy bóbiskolt. Étkezések előtt ótestamentumi példabeszédeket mondott.
Környékünkön, a Lágymányoson sebzett, túlfűtött emberi lények éltek, akik a fentiekhez hasonló hangokat hallhattak, álmokat láthattak. Őrültek voltak? Vagy csak megszállottan kerestek valamit?
A természet a nagy számok törvényével dolgozik. Családunk is ontotta magából a tehetségeket. Hogy aztán szellemujjával rábökjön egyikünkre: te zseni leszel! A géniusz szellemet jelent. Olyan szellemet, amelyik kiemelkedik a többi közül, magába szívja környezete összes energiáját, nedveit (humor?), és szabadon, bátran gazdálkodik vele. Apámnak öt testvére volt. Nagyapám, Karinthi József korán megözvegyült. Szabad szellemben nevelte a gyermekeit, hogy kibontakozhasson a tehetségük.
Egyik nagynéném, Elza festőnő volt. A fényképe alapján ő volt a legszebb lány a családban. Korán meghalt.
Ada nagynéném sikeres festőnő lett. Erdei Viktor festő felesége volt. A férje után áttért a zsidó vallásra.

/Ez a legfurcsább: áttérhet-e valaki zsidó hitre azért, mert nem tudja, hogy ő maga is az? L. később a Közjáték / 2 című fejezetben. ­ K. M./

Kirobbanó tehetséggel induló pályája azonban hirtelen abbamaradt. Nem tudott festeni többé. Elhagyta az ihlet, mondta. Érdekes, karakteres arca Modiglianit is megihlette. Amikor Apa meghalt, és rövid időre idegosztályra kerültem, Mici néném hozott ki onnan, és a pártfogásába vett. Kimeríthetetlen energiája volt. Kidolgozta Apa számára a siker mechanizmusát. Meggyőződése volt, hogy Apának villogó műfogsort kellene beépíttetnie, hiszen ez Upton Sinclairből is majdnem amerikai elnököt csinált.
Gizi nénit még születésem előtt elrabolta Norvégiába a Viking. Gizi egészen különleges nyelvtehetség volt. Később megismerkedtem Gizi és a Viking leányával, Ninivel is, amikor Nini Apa agyműtétje idején Budapesten járt. Szép, szőke, északi lány volt, olyan, mint a Peer Gynt Solvejgje... Jóska bácsi, Apa öccse, filozófiai témákon dolgozott. Sokat szenvedett Apa nyomasztó népszerűségétől, egy ideig harcolt is ellene, aztán belefáradva a reménytelen küzdelembe, külföldre menekült. Valami énekesnő után állítólag egészen Londonig futott.
Különös, zaklatott lények között nőttem fel. Azt mondták róluk, nem mindennapi emberek. Én viszont nem láttam bennük semmi rendkívülit. Engem, mióta az eszemet tudom, mindig ezek a furcsa figurák vettek körül. Írók, költők. Istenszerű lények, nem valódi emberek: apám barátai és a környezete.

* * *

Magnóbeszélgetés Cinivel, 1981

Cini    És ez még csak a legszűkebb környezetünk volt.
De a Hadikba is csupa őrült járt.
És a New Yorkba is csupa őrült járt.
Meg a Centrálba is csupa őrült járt.
/Szünet/
Sokan csodálkoznak azon, hogy Csontváryt olyan sokáig nem fedezték föl. Pedig akkor még legalább tízezer hasonlóan őrült festő élt Magyarországon, és legalább ugyanannyi tébolyult író és ugyanannyi elmebajos matematikus és filozófus.
Volt egy Magyar Árpád nevű próféta is. Ez volt a foglalkozása. Kis szakállas zsidó volt. Hozzánk is járt, megszállott alak volt, rejtély, hogy miből élt. Kopasz volt, hemzsegő szakálla volt. Apámhoz felmennie nem volt szabad. /Mint Reha néniek Devecseriékhez./ De minket, gyerekeket mindig elkapott a kapualjban. Magyar Árpád egy időben plakátokon is megjelent. Filcceruzával ráírta a plakátokra: Éljen Magyar Árpád! Senki se tudta, ki az a Magyar Árpád. 1938-ban volt Isten Éve. Magyar Árpád prófétának ekkor volt egy nagyon reális elképzelése arról, hogyan lehetne visszaszerezni a Trianon által elcsatolt területeket. Mondjuk, Kolozsvárt. A magyar Szent Koronát kiállítjuk a Szent László téren, a magyarság odazarándokol. Azt mondjuk: hopp, itt a többség, és visszacsatoljuk Kolozsvárt. Elviszszük Kassára, odamennek a magyarok, hopp, itt a többség, és visszacsatoljuk azt is. Stb. Ezt a tervét be is nyújtotta a kormánynak és a Népszövetségnek is. Sajnos nem honorálták.
Én    A németek később, az Anschluss idején ezt megcsinálták turistákkal Ausztriában.
Cini Megcsinálták, igen. Később minden őrültséget megcsináltak.
/Szünet/
Millió ilyen őrült volt még Budapesten. Volt például egy ember, aki három buldogot vezetett pórázon, mindegyiknek egy-egy gumipipa volt a szájában. Ezek bérkutyák voltak, ki lehetett bérelni valamelyiket, és akkor ráütöttek egy cédulát, mondjuk ezt: Schmoll paszta. Vagy: Fizessen elő a Színházi Életre! És ezért a tulajdonos kapott egy pengőt. Meg ilyen szerencsétlen szendvicsemberekkel is tele volt az utca. Aztán jellegzetes budapesti őslényfigurák is éltek itt, mint a lovag Freistettler pasa. Egy magas, redingotos úr cilinderben, sétapálcával. Hatalmas kövér ember volt, akit valaha pasává neveztek ki, vagy csak úgy vette magának ezt a címet, Törökországban pedig lovaggá ütötték.
Én    Mivel foglalkozott?
Cini    Fezőr volt, nagy pénzügyi szélhámos.
/Csend/
Már ennek is jó pár évtizede, a hatvanas évek elején a Hungária kávéházban, vagyis a régi New Yorkban ott ültek az akkori okosok, a Czibor, Réz, Csurka, és híres embereket játszottak Fr betűvel. Én odaültem melléjük, és többet tudtam, mint ők. Ott ült a Kellér Bandi is, de ő nem játszott. Én azt mondtam Fr betűvel, hogy Freistettler pasa. Kérdezték, az kicsoda? Hogyhogy, ámultam el, ti nem hallottatok a Freistettler pasáról? Linkeskedsz, így ők, mondj mást. Akkor megkérdeztem Kellértől: Mondd, Bandi, te sem hallottál a Freistettler pasáról? Én ne hallottam volna ­ válaszolta ­, hiszen én írtam meg az önéletrajzát.
/Nevet/
Mindenkinek Kellér Bandi írta meg az önéletrajzát.
/Szünet/
Őrült volt ez a másik is, egy lecsúszott arisztokrata lehetett, két méter magas, régi ferencjóskában, magas vatermörder gallérban baktatott, mindig szigorúan maga elé meredve. És mi, Kertész Tomi, Devecseri Gabi meg én, amikor szembejött velünk, mindig direkt nekimentünk, de szinte koppant a fejünk a hasán. Aztán udvariasan elnézést kértünk tőle, és jó hangosan köszöntünk neki. De valami iszonyatos kegyetlenséggel, szisztematikus rendszerességgel csináltuk ezt vele szinte naponta. Aztán kiröhögtük.
/Csend/
Kegyetlen, gonosz kamaszok voltunk. Még a Gabit is, akit szerettünk, folyton kínoztuk a Tomival. De Gabi nem haragudott ránk ezért. Szeretett minket. Mi ketten a Tomival a lépcsőházban rendre előrerohantunk, és minden lakásba becsöngettünk. És Gabi, aki álmatagon baktatott utánunk, mindig ő kapta szegény helyettünk a pofonokat a lakóktól. Nem tudom, miért csináltuk.
/Csend/
Szóval, teli volt ilyen őrült figurákkal egész Budapest. Meg ilyen csúszómászó koldusokkal is.
/Szünet/
Meg volt a Kéne bácsi is. Középkorú, finoman őszülő úriember benyomását keltette, de folyton a lányiskolák előtt tanyázott, és amikor jöttek ki a kislányok az iskolából, kigombolta a sliccét, előkapta a szerszámát, és így szólt a kislányokhoz: Kéne, mi? De én nem adom! És visszagombolta.
Ezek ilyen kis bogarak voltak.
/Szünet/
Emlékszem, már gyerekként olvastuk Kafkának azt a novelláját egy ember svábbogárrá változásáról, és tökéletesen egy hullámhosszon voltunk vele. Mert egy húron pendültünk.
Én    Mi ebből a tanulság?
Cini    Abszolúte semmi. A világ tele van őrültekkel.
/Csend/

 

9. Akkor kezdődött

Apa halála és temetése között három nap telt el. Gabi mindezt nem érzékelte. Mintha el sem mozdult volna a panzió kertjéből, ahonnét felnézett arra az ég és föld között lebegő kivilágított szobára, ahol az a test feküdt, akit ezelőtt Apának nevezett. Mintha én feküdnék ott, gondolta Gabi a kertben, ahol könynyek nélkül, egyedül toporgott a fák között. Az égen már kigyúltak a csillagok. Egyszerre mintha minden összezavarodott volna. Gabi elvesztette az időérzékét. Pontosabban önmagát. Úgy lebegett ott az időben, mint az a világító kis égi kabin, amelyben Apa feküdt, vagy mint az égen a csillagok.
Az emberek furcsának találták, hogy Gabi nem sírt. Sőt, mintha halkan dúdolgatott volna magában. ,,Egyszer egy királyfi, mit gondolt magába', tralalla, trallala, mit gondolt magába'." Ezt dúdolgatta Gabi, maga sem értette, miért.
Toporogva, bizonytalan léptekkel rótta a várost, néha görnyedten megállt. Valaki ráköszönt: tiszteletem, Karinthy úr! Aztán zavartan rábámult: Bocsánat, azt hittem... Részvétem. Gabi különös, károgásszerű hangot hallott a feje fölött, mintha egy madár kísérte és hívogatta volna, repedtfazék hangon kiáltozva. Felnézett, de nem látott semmit. "Trallala, trallala, mit gondolt magába" ­ dúdolgatta.
Amikor időnként megállt valahol, az agya lázasan kattogott. Mint a vonatkerekek. Apa, híres agyműtétje előtt, először szintén vonatzakatolást hallott. Negyvennyolc éves volt akkor. Gabi most éppen a fele, huszonnégy. Milyen érdekes ­ gondolta Gabi. A házfalak furcsán elhajoltak az útjából. Bár még augusztus volt csak, fülledt meleg, a kapualjakból mégis váratlan, alattomos kis huzatok csaptak ki Gabi felé. Egy ember megállt és rábámult: ­ Frici! ­ Gabi visszanézett rá: ­ Téved. Apám meghalt.
Eszébe jutott, egyszer, épp ezen a sarkon, hátulról pillantotta meg Apát, ahogy egy kirakatot nézegetett. Emlékezett rá, Apa az utolsó években sokszor állt a járdán, töprengve, hogy merre menjen. Aztán felnézett a házak ablakaira, mintegy onnan várva segítséget, hogy valaki majd kihajol, lekiált érte, felhívja, útbaigazítja. Csak állt egy helyben, megmakacsolta magát, és nem akart továbbmenni. Mintha láthatatlan kötelékek húzták volna mindenfelől. Egyetlen mozdulatába tellett volna csak, hogy elszakítsa e kötelékeket, de ezt a mozdulatot nem tudta megtenni.*
Az utolsó években, amióta elköltözött hazulról ­ bár ellentmondásnak látszik ­, Gabi sokkal többször találkozott Apával, mint azelőtt, sokkal több alkalmuk volt beszélni egymással, mint otthon.
Gabi egy utcasarkon, ahol egy kávéház nagy kirakatüvege tükröződött, hir-len megállt. Itt ült azelőtt mindig Apa. Ez volt a törzshelye. Gabi meglátta magát a kirakatüvegben. A látvány megrémítette. Mintha Apa most is ott ülne, és visszanézne rá. Hosszan, hosszan bámulták egymást.
­ Miért? ­ kérdezte Gabi.
Apa nem válaszolt.
Gabi közelebb lépett, és odanyomta arcát az üveghez. Apa is felegyenesedett ültéből. A két arc egymáshoz tapadt.
­ Hol a repülőgép, hol az Északi-sark, hol a büszke és szabad Magyarország? ­ kérdezte Gabi, szinte egy levegővel. Aztán kurtán és élesen felnevetett, mert eszébe jutott, hogy ez Apa egyik leghíresebb novellájából való. Apa arca meg se rezzent.
Abban az évben, amikor Gabi megszületett, feltűnően korán kezdődött a havazás. December közepén már kutya hideg volt, időnként fagyott is.
Egy fiatal alkalmi rajzoló, bizonyos Adolf Hitler, aki évek óta járta rajzlapjaival Bécs városát, anélkül hogy bármilyen megrendelést kapott volna, dühösen vágta a falhoz szerszámait. ­ Senki sem próféta a saját hazájában ­ gondolta, és gyűlölettel nézegette, a ki tudja hova siető embereket.
Egy Koba nevű postarablót, akit később Sztálinnak neveztek, egy rablásért rárótt féléves börtönbüntetés után a Jenyiszej folyó partjára, Kurejka állomásra száműztek, az isten háta mögötti turuhani körzetbe, amely már a sarkkörön is túl, csaknem ezer kilométerre volt a legközelebbi vasútállomástól.
Judik Etel színésznő december 17-én szülte meg gyermekét.

* Karinthy Gábor: Apámról (Szép Szó, 1938) akkor kezdődött

A kisfiú szokatlanul szép, tündéri baba volt. Már születésekor is meglepően hosszú szőke haja, nagy, kerek, tágra nyílt szeme lenyűgözte a rokonságot.
­ Tiszta anyja ­ mondta mindenki. Az elsőszülött fiúkat mindig ilyen ováció és remény fogadja.
Bár Karinthy Frigyes sokat gúnyolódott a gyereket ajnározókon, valójában meghatottságát leplezte a vicceivel.
Judik Etel egész színdarabokat tudott fejből.

Nem messiás-é minden újszülött,
Fénylő csillag, mely feltűnt a családnak

­ szavalta a rajongó nagynéniknek, akik bólogattak, bár fogalmuk sem volt arról, hogy Boga Az ember tragédiájából idézett.

S csak későbben fejlik szokott pimasszá.

­ tette hozzá Karinthy ártatlanul. A nagynénik gyorsan hazamentek.
Karinthy Frigyest sokan zseninek hitték. Ezt mások túlzásnak tartották ugyan, de az tény, hogy különös érzéke volt a dolgok fonáksága iránt. Olyasmit vett észre a világból, olyasmit látott meg az emberek legbensőbb lényegéből, ami másnak álmában sem jutott volna az eszébe. Humora egészen furcsa görbe tükörként mutatta a valóságot. Sokszor elmondta barátainak a kávéházban azt a gondolatát, miszerint nem az a jó humorista, aki kitalálja, hanem aki meglátja a humort a dolgokban.
Még a háborúban is észrevette a humort, amikor leírta, hogy az lényegében "békeuszítók és háborús apostolok" küzdelme. Micsoda aljas csirkefogók, akik ahelyett, hogy ­ mint minden tisztességes, rendes magyar honpolgár ­ beledöfnék késüket a másik hasába, nem, ezek az aljas gazemberek! ehelyett haza akarnak menni a harctérről, és le akarnak ülni a lócára az anyjuk mellé.
Életével és műveivel példázta, hogy önmagunkon is kell tudni röhögni, azon is: netán mekkorát lőttünk mellé.
Megfigyelte, hogy Jack London kutyái arra is emlékeznek, ami az apjukkal, a nagyapjukkal történt.
De ritka, szinte látnoki érzéke volt az eljövendő események megérzéséhez is.
Néhány korai novellájában megjelenik egy furcsa, északi figura, egy távoli idegen, mérnök vagy orvos, különös, emberfeletti képességekkel és világot megváltó akarattal. A figurát az élet szolgáltatta. Egyik nővérét, Gizit ugyanis egy norvég mérnök vette feleségül, és elvitte a távoli északra. A családban csak a ,,Viking"-nek nevezték. Karinthy apja nem örült e frigynek, annak ellenére, hogy anya nélkül felnőtt hat gyermekét teljesen szabad szellemben nevelte. A Ganz-gyári tisztviselő autodidakta volt. A gyerekek mind korán megtanultak négy-öt nyelven (norvégül nem), és naponta más-más nyelven beszélgettek. Karinthi József azonkívül kneippurista volt, ami azt jelentette, hogy a gyerekeknek minden reggel hideg vízben kellett fürödniük, Kneipp Sebestyén lelket erősítő vízkúrái szerint.
Amikor Karinthy Frigyes agydaganata már végzetessé vált, egy északi orvos kioperálta koponyájából a daganatot, megmentve ezáltal az életét. Még két évig élt utána.
A Stockholmba utazása előtti napon, amikor már csaknem vak Oidipuszként bolyongott a lakásban, Mici szobalány elkezdte felolvasni neki Thomas Mann József-regényét:
I. kötet. Jákob történetei. Előjáték. Pokolraszállás.
Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?*
Apa a jövő kútját is előre meglátta ­ gondolta Gabi. ­ Ha van ilyen egyáltalán.
Gabi, apja elsőszülött fia, dummuzija volt, ahogy Jákob nevezte Józsefet, a legkedvesebbet. Apák adnak ilyen furcsa neveket gyermeküknek.
Judik Etel színésznőt férje Bogának nevezte. A Boga nem bogár, és nem rovartanilag értendő. Szerelmesek adnak ilyen furcsa neveket egymásnak.
Karinthy műveit lépten-nyomon idézték. Nem a verseit, inkább a bemondásait, humorát. Gabi is gyakran idézett apjától. Mint most, a kirakat üvegében, ahol arcuk egymásba tapadt.
Mint írót, három műfajban tartotta kitűnőnek: a novellában,

* Thomas Mann: József és testvérei (Sárközi György fordítása)

az esszében és a színpadi tréfában. Mindenben alkotott valami egészet és kereket, mégis ez a három irodalmi válfaj az, amiben érzése szerint tökéletes volt. Ő elsősorban író volt, filozófus, publicista, humorista. A versei is jók ugyan, de inkább filozófiai poémák, mint lírai költemények. Apa gyakran mondta is neki: én nem vagyok költő, Gabi, az igazi költő te vagy. Ezért Gabi nem érezte vetélytársnak az apját, akivel küzdenie kell, akit le kellene győznie.
Mégis sokszor hasonlították hozzá, néha Fricinek szólították, és ez zavarta némiképp. Nem akart az apja fia lenni, sütkérezni az apai dicsfényben.
Gabi tudta azt is, amit más aligha, hogy ez a hírnév és dicsőség nem fedi a valóságot.
Gabi úgy érezte, tönkretették a gyerekkorát. Apára mégsem tudott haragudni ezért. Böhm Arankára, Apa második feleségére annál inkább. Mégis a körülményeket okolta elsősorban, és biztos volt benne, hogy egyszer majd rendeződnek a dolgok.
Mert lám, valaha Apa is ugyanolyan gyerek volt, mint ő, mégis felnőtt, és híres író lett belőle.
Aztán dúdolni kezdett: "Egyszer egy királyfi, mit gondolt magába', trallala, trallala..." Maga sem tudta, miért.
Gabi nézte a kirakatüveget. De Apa már nem volt ott, eltűnt. Csak a fény vágódott vissza a szemébe.
Gabi továbbindult. Tudta, hogy Apát soha, sehol sem kerülheti el, sorsa az övé, útjuk még sokszor keresztezi majd egymást. Ez bizalommal és reménnyel töltötte el. Hogy valaki mégis fogja a kezét, ha csak csontkezével is, hogy nem maradt végleg egyedül ezen a keserves világon.
­ Kevés az idő, nagyon kevés ­ gondolta Gabi, és hirtelen meglódult. Csaknem futva ért haza, az Opera melletti kis panziószobába, ahol egy ideje lakott. Bereteszelte az ajtót, behúzta a sárga függönyöket. Verset akart írni egy kis görbe hátú királyról, aki furcsa mormogással hívogat. Különös szavakat hallott, nem tudta, mit jelentenek:
Ankét, ankét, duruzsolt egy hang a fülébe, hiába próbálta elhessegetni.
Úgy érezte, darabokra esett körülötte a világ, és ő nem tudja összeilleszteni ezeket a darabokat. Ahova nyúlt, üvegcserepeket talált, amik felsebezték a kezét. A kis horzsolások, hegek nehezen gyógyultak az ujjain.
Agya lázasan kutatta, ami Apából rámaradt. Az idő sürgetett, a temetésig már nem volt sok hátra.
Gabi hosszú útra készült, tudta ezt jól. Nem volt hát szabad semmit elmulasztania.
­ Kell lennie valami jelnek, ami itt maradt Apa után, valami üzenetnek, ami csakis nekem szól. Apám zseni volt, azt mondják. Kevés embert szeretett úgy, mint engem. Az nem lehet, hogy csak úgy itt hagyott, meg kell találnom azt a szót vagy azt a talizmánt, ami csakis rám, illetve kettőnkre tartozik. ­
Ankét, ankét ­ duruzsolta egy hang, a város zaja halk mormogásként szűrődött be a szobába.
Gabinak nem voltak meg Apa művei, a sok költözködésben elkallódtak. Csak egy régi színdarabja, a Holnap reggel, már nem tudta, miért tartotta meg. Apa az idő tájt írhatta, amikor "a kisded megszületett", a háború alatt. A darabot bemutatták, de nem volt igazi sikere, sokan zavarosnak találták, azóta egyetlen színház sem vállalkozott a felújítására.
A gyűrött, összerongyolt kis kötetre az ágya mellett lecsúszva bukkant rá. Kezébe vette, forgatta. "Gabinak, Apától", szólt a dedikáció. Gabi nem emlékezett rá.
Holnap reggel. Tragikomédia három felvonásban. Találomra kinyitotta a könyvet, és beleolvasott a második felvonásba.
Egy repülőgép hangárjában egy mérnök, bizonyos Ember Sándor, a ráboruló éjszaka sötétjében egy Árnyékkal beszélget.

Ember    /gyerekesen nyöszörög/ Na... mi az? /Hangosan, majdnem visítva/ Na!... Mi az? Ki az?
Árnyék    /jön utána, szelíden/ Na, ugye, látja ­ hát ez a maga egész baja... hogy megijed a saját árnyékától...
Ember    /vacogva, hisztériásan nevet/ Na... ki viccel itt?
Árnyék    /ő is bejön a fénykúpba/ Olson Irjö vagyok, finn orvos.
Ember    /hebeg/ Ki? Mi?... /dadog/ Ön... ön... fütyörészett? Azt hittem, a szél... Kicsoda ön?
Olson    /legyint/ Ugyan, hiszen már többször találkoztunk. Egyszer belém akart menni, mint egy ajtóba.
Ember    /vacog/ Ja... akit tükörnek néztem.
Olson    Vagy tükörnek nézett, mindegy. Csak szóba állani nem akart velem. Mert megijedt az árnyékától. /Kint erősen zúg a szél, mintha valami messze zene volna./
Ember    Mit akar ezzel mondani?
Olson    Különös kérdéseik vannak maguknak magyaroknak. Maguknál mást mond az ember, mint amit mondani akar?
Ember    Hogy kerül ön ide? Mit akar tőlem?
Olson    Nem nagy dolog... Egy kis szívességet kérek majd... kollegiális szívességet... Nézze, kérem, én egy idegkórtani felfedezés ügyében jöttem ide az egyetemre.
Ember    Ön idegorvos?
Olson    A zene is érdekel, magam is gyakorlom, meg egy kicsit a matematikát... de főképpen, azt hiszem, idegorvos vagyok.

Gabi hátán végigfutott a jeges izgalom. Már tudta, megtalálta, amit keresett. Lázasan olvasta végig az egész színdarabot. Már mindenre emlékezett.
Ember Sándor mérnök, miután Olson Irjö, az északi orvos kioperálja belőle a halálfélelmet, felszáll a saját maga tervezésű harci repülőgépre, és legyőzve a halált, diadalmasan visszatér. Személyisége teljesen megváltozik útja során, új emberré lesz, s ez képessé teszi arra is, hogy megszabaduljon eddig gyötrelmesen, gyáván viselt, legmélyebb lelki harmóniájában zavart okozó szerelmétől, Máriától, a gyönyörű, bestia énekesnőtől. Találkozván a nővel, így üdvözli őt:
­ Mária ­ már nem vagyok szerelmes beléd ­ nézd, hogy süt a nap ­ nézd, édes, drága barátom, drága Máriám ­ már nem vagyok szerelmes beléd... milyen boldog vagyok!
Miről is van szó ­ töprengett Gabi. Mi a Holnap reggel gondolata? Tulajdonképpen "übermensch"-et, egy új emberfajtát teremtett Apa, a halálfélelemtől való megszabadulással újjászülető, emberfeletti embert. A darab előszavában említi is, hogy hevenyészett elképzelését adja a homunculusnak.
Közben délután lett, lassan sötétedett. Gabi aznap megint elfelejtett ebédelni. Ez azonban nem zavarta, annyira lekötötték lázas gondolatai.
Nyilvánvaló, hogy Apa a magasabb rendű embert akarta megírni, de ő maga is belátja, hogy műve ,,hevenyészett". Kérdés azonban, létezik-e "hevenyészett magasabb rendű ember"? Vajon a magasabb rendű fogalma nem foglalja-e eleve magában a tökéletességet is? De magában foglalja!
Itt bizony ellentmondás feszül.
Mindenesetre Ember Sándor, mint figura ­ gyengeségeivel, esendőségeivel együtt is ­, még mindig sokkal inkább magasabb rendű ember, mint Nietzsche übermensche, Zarathustra, aki egyébből sem áll, mint ködből, szikrázásból és gomolygó káoszból.
Ember Sándor a repülőútja során tehát felszabadul minden félelem és nyomás alól. Ez képessé teszi, hogy a földi nyűgöket lerázva éljen tovább. Ez eddig rendben is lenne.
Gabi a zseniális gondolatot elhibázottnak találta mégis. A remek kezdetet, a hangárjelenet árnyékbravúrját nem követi méltó és nagy ívű lezárás, a darabnak nincs igazi katarzisa. Mert megoldása "hevenyészett". Ahogyan Apa egész zseniális életműve is.
Mi hát a probléma Apával? Miért nem lehetett tökéletes? Hol van a Nagy Mű, amire mindig készült? Amelynek megírására agyának működése képessé tette volna? Hol rontotta el?
Gabi érezte, hogy a dolgok lényegénél jár. Moccanni sem mert, mereven feküdt az ágyán, mintha oda lett volna terítve. Mint mikor valaki a Szentek Szentje elé járul, és kővé dermed a titoktól, ami vár rá.
­ Objektívnek kell maradnom, ha százszor az Apám is! A szeretet ez esetben magánügy. Nem mindenki Karinthy Gábor. Az, hogy történetesen az ő nevét viselem, nem változtat a lényegen ­ a keserű valóságon.
Futólag arra is gondolt, nem volt butaság, amikor azt tervezte, hogy nevet változtat. Kezdő költőként egyszer az "Ember Dezső" nevet akarta felvenni. Apa nem örült a tervének.
­ Már a nevem se jó? ­ kérdezte. ­ És miért éppen Ember Dezső? Nem szellemes, és nem is eredeti.
Gabi megmagyarázta, hogy nem valami fellengzős művésznevet akar, épp ellenkezőleg, a legegyszerűbbet, egy "akárkit" a középkori misztériumjátékok szellemében. A név egyébként semmit sem jelent ­ érvelt ­, az a kérdés, ki van a név mögött?
­ A Dezső sem jó ­ válaszolta Apa. ­ Legalább a keresztnév legyen megjegyezhető, Antenor, Salvátor vagy ilyesmi. ­ Enynyiben maradtak.
Most megdöbbentette, hogy Apa éppen Ember Sándornak nevezte önmagát a darabjában. Igen. Világos, hogy valami orvosi műhiba történhetett Apa agyműtétekor. Valami olyasmit is kiszedhettek, vagy inkább rosszul rakhattak vissza az operációja során, amitől egész lelki struktúrája megváltozott. Mintha agya tiltakozott volna, mintha ki akart volna lökni magából valamit, talán az ellenséges külvilág által belekényszerített idegen anyagot.
Az utolsó években egészen ritkán folytatott teljesen szabad, termékenyítő, hozzá méltó tevékenységet. Hajszolt volt, ideges, elmerült kisszerű gondjaiban, mindennapi gyötrelmeiben. Bár belső bajairól, körülményei mostohaságáról nem szeretett beszélni, egy-egy félmondata mégis jelezte, mi zajlik benne:
"Ha tudnád, mik vannak...", vagy: "Szörnyű, hogy velem mi van..." Fizikai panaszait inkább emlegette, sőt valami különös gyönyörűségét lelte abban, hogy mint óriás gyermek, akinek az egész világ a mamája, nyűgösködjék és panaszkodjék, ha valamije: lába, válla, dereka vagy /leggyakrabban/ a feje fájt.
Azon a napon, Siófokon a panzióban, Apa délután aludni próbált, aztán Sterne Érzelmes utazását olvasgatta. Gondolatai elkalandoztak, nem találta a helyét. Felült az ágyon, lehajolt, hogy befűzze a cipőjét. Ekkor megszédült, előrebukott. Különös, magas kiáltást hallatott. Arccal előreesett.
­ Exitált ­ mondta az orvos. ­ Apoplexia. Gabi csak most ébredt rá, hogy valamit örökre és végérvényesen elszalasztottak. Nem vette észre, ami nyilvánvaló volt: Apa görcsösen kapaszkodott valamibe, ami nem létezett. Szelleme ősi, titokzatos intellektuális gyökerekből táplálkozott, mégis elfogult volt a valóság iránt. Olyan olthatatlan szerelemmel szerette a Valóságot ­ mindent hozzá mért, feléje igazított ­, hogy a fénylő kép, a megismerés, a kristály világossága elfogulttá, sőt néha türelmetlenné is tette a szerényebb sugarú, derengőbb vagy sötétebb színű, imbolygóbb és kuszább jelenségekkel szemben. A Valóság szerelmese volt, a legmagasabb értelemben vett Tényeké és Törvényeké. Az igazság nem is jelentett számára mást, mint a teljes bizonyossággal és pontossággal megismert Valóság elvont tényét.
Nem vettem észre, gondolta Gabi. Lehet, hogy miattam történt minden? Lehet, hogy én vagyok a hibás?
­ Félek, Apa! ­ suttogta, és elcsigázott, mély, zaklatott álomba merült.