A VIHAR KAPUJA
Bevezetőféle
Évtizedek óta gyűltek a magnótekercsek, a riportok, tonnaszámra szaporodtak a feljegyzéseim. Karinthy Gáborról és a családomról akartam könyvet írni. Ám egyelőre nem jutottam velük semmire. Az emlékeimtől és a sérelmeimtől sehogyan sem tudtam szabadulni. Halvány illúzió volt csupán, hogy az adattömeg kusza és rendezetlen zűrzavara egyszer majd követhető történetté áll össze. A helyzetem egyre elkeserítőbbé és kilátástalanabbá vált.
Ekkor frappáns kibúvóra leltem. A megoldatlan feladat elodázására, menedékként, más, égetőbb kényszer elé állított az életem. Vén fejjel, harminc év után újra a Színművészeti Főiskola (azóta Egyetem) diákja lettem. Igaz, most nem csupán rendezőnek, hanem egyenesen a színházművészet doktorának tanultam. Újra volt indexem és diákjegyem. Órákra siettem, mint egykoron. A különbség annyi volt csupán: másodszor boldogabb voltam, mint valódi diáklétem idején. Gondolkodóba is ejtett, vajon miért nem volt felhőtlen első színművészetis életem.
Örömömbe más nyomasztó teher is vegyült. Épp az, ami elől elmenekültem. A hároméves posztgraduális doktorképzőt ugyanis egy szakdolgozat hivatott lezárni. A középfokú nyelvvizsga mellett ez a sikeres befejezés egyetlen, ám kötelező feltétele. Vagyis újra csapdába kerültem. Miről írjak, töprengtem hát lázasan. Mit tudhatok én olyat, amit más ne tudna jobban nálam? Vagy amit még nem írtak el az orrom elől? Újra a kétségbeesés kerülgetett. Már-már feladtam a jutalmul kapott második diáklétet. Aztán eszembe villant a kézenfekvő ötlet: mi lenne, ha megírnám első, 1968-1973 közötti főiskolai éveim történetét?
A prágai bevonulás utáni megfagyott kádári konszolidáció egész generációnk életének titkokat és elfojtásokat rejtegető izgalmas és fájdalmas szakasza. Rendezőosztályom többsége sikeres, ismert színházi emberként, meghatározó helyzetben működik a pályáján. Az ő közönségük számára sem lehet érdektelen, mire emlékeznek közös diákéveinkből, hogyan látják akkori életünket. Voltak, akik kihullottak a színházi szakma rostáján. Az ő sorsuk esetleg épp ezért tanulságos és tipikus. Tanáraink egy korszak színházi életének kimagasló vagy közepes, különféle helyzetekbe kényszerülő résztvevői. Hazánk színművészetének jellegzetes és érdekes figurái, színi oktatásunk derékhada. Megannyi sikeres vagy épp kerékbe tört élet, izgalmas karakter. Egy olykor kegyetlenül drámai, máskor röhejesen kisszerű korszak tanúi. Mi lenne, tűnődtem tovább, ha beszélgetős formában, dialógusként írnám meg ezt az emlékezést? Hiszen életünk java a színház körül zajlott. Tanulmányaink tárgya magának a drámai formának a megismerése volt. Célja pedig megjelenítésének az elsajátítása.
Életünk e rövid, ám intenzív szakasza szorosan összekapcsolta egyéni sorsunkat osztályunk kollektív történetével. Mindez együtt idézi fel a kort, amelyben a tanulmányainkat elvégezni adatott.
Felkerestem hát szép (név)sorjában volt osztálytársaimat: Ascher Tamást, Gáll Ernőt, Illés Istvánt, Kornis Mihályt, Meczner Jánost, Nagy András Lászlót, Romhányi Lászlót, Szőke Istvánt, Valló Pétert, hogy közösen emlékezzünk az ifjúságunkra. Az osztályt képzeletem asztalához ültettem a Mátyás Pincébe. Akadt köztük olyan is, aki nem kívánt részt venni ezen a különös osztálytalálkozón. Ketten azóta végleg eltávoztak közülünk.
Térben és időben ide-oda csapongó, szertelen emlékezésfolyam részesévé váltam. Beszélgetéseink Platón dialógusaira emlékeztettek, ezért valóban a drámai forma mellett maradtam. Egyik tanárom kálváriáját, kakukktojásként, a Nemzeti Színház egykori művészeti titkára, Potassy Pálné mesélte el. Aztán belekevertem néhány naplórészletet apámtól, levéltöredéket anyámtól és a szerelmemtől. Olykor más írásmű darabkái is felbukkannak. Az ízletes turmixot fikciós fantáziával vegyítettem. Az emlékezet végül a saját valóságommal szembesült.
És ekkor estem csak kétségbe igazán. Nem a múltam, inkább a jövőm miatt. Ahelyett ugyanis, hogy az emlékezésekben megtaláltam volna, végképpen elveszítettem önmagam.
A híres Kuroszava-filmtől kölcsönvett cím - A vihar kapujában - nemcsak viharos életünk kezdetére, olykor zűrzavaros vágyaink kuszaságára, de egyúttal a saját félelmeim, szorongásaim végzetes keserűségére is utal. Ez a tünékeny emlékezetből és vaskos valóságból gyúrt különös massza ugyanis újra ráébresztett a családommal való szembesülés elkerülhetetlenségére, életembe vágó kényszerére. Mint a macska, aki önmaga körül forog, visszajutottam hát ugyanoda, ahol a menekülésem előtt voltam.
Amikor ez a szakdolgozatnak szánt emlékzuhatag készült, még nem sejtettem, hogy kulcsként és bevezetőül szolgál majd Ördöggörcs című családi utazásomhoz. Pedig, mint utóbb kiderült, ez volt a helyzet. Erre utaltam, Nádas Péter első regényét emlékezetbe idézve, az Egy családregény eleje alcímmel.
Olvasóim és azok, akik szerencsét kívántak írói pályámhoz, első könyvem megjelenése és kirobbanó sikere óta óvnak a másodikra váró végzetes és törvényszerű veszedelmektől. Tekintsék tehát második könyvemnek ezt az első könyvemet. A harmadikkal ezután már majd csak elbánok.
***
A fenti cím megkerüli a kérdést, hogy mit tart kezében az olvasó.
Nem véletlenül! Mert végül is mi ez? Doktori disszertáció? Mert eredetileg annak készült. Vagy regény? Vagy korrajz a múlt század hetvenes éveinek színházi világáról? Vagy talán kísérlet, hogy a szakmán kívüli olvasó képet kapjon arról, mit jelent az a megfoghatatlan, mindenki által másként művelt foglalkozás, amit színházi rendezésnek neveznek?
Az igazság az, hogy ez az írás valamennyi műfajnak megfelel, méghozzá kitűnően. Mert Karinthy Márton ezzel doktorált, méghozzá summa cum laude, de ha elvonatkoztatok az ismert szereplőktől, akkor is érdekes figurák hiteles lélektani ábrázolása és nagyon is különböző sorsa indokolja, hogy akár regénynek is olvashassuk. És azonkívül, hogy gazdag és realista képet ad a hetvenes évek színházi világáról, még arról is felsejlik valami, hogy mi is az a rendezőség.
Bár ez utóbbiról, mármint erről az alig százéves művészetről - vagy inkább mesterségről - még senkinek sem sikerült pontosan megfogalmazni, hogy mi a dolga a világban.
Izgalmas olvasmány. A magamfajta nem tudja letenni, de úgy hiszem, a színházi világon kívüli olvasó se fogja unatkozni, ha elolvassa.
Szinetár Miklós
Karinthy Márton "beszélgetőkönyvének" szereplői - az egykori rendezőosztály hallgatói - emlékezéseikben kegyetlen őszinteséggel boncolják magukat és egymást, vesézik ki tanáraikat, sok-sok év múlva is vállalva fiatalkori indulataikat.
Huszti Péter
Ez a könyv idő- és lélekutazás.
Máskülönben doktori disszertáció, ami feltételezi, hogy tudományos dolgozat. Mi abban a tudományos, hogy a szerző - a jelölt - magnetofonnal a kezében sorra kérdezgeti egykori évfolyamtársait, a Színművészeti Főiskola rendező szakos hallgatóit, s közben persze önmaga is megkérdezetté válik?
A múlt, az átélt-megélt ifjúság, a pályára kerülést megelőző évek felidézése, a búvárkodás-kutatás az emlékezetek szférájában, mondhatnám: embertan a szó bizonyos szellemantropológiai értelmében. Így hát mégiscsak tudományos tárgya van ennek a disszertációnak, szerzőnk új könyvének: kiben mi lakozott azokban az esztendőkben, a hatvanas évek végén, amikor még szükséges volt sok mindent fedve tartani a gondolatok, érzelmek terén. Vajon tűrték-e a művészet elkötelezettjei a béklyókat? Ki hogyan élte meg a korszakot.
Karinthy Márton e felvételek idején már arra készült, hogy megírja eleinek a történetét, hát elindult megkeresni önnön indulásának forrásvidékét, erőt gyűjtve Ördöggörcs című művéhez. Az apa, Karinthy Ferenc - Cini - naplójegyzetei meg más levelek, emléktöredékek adnak kapaszkodót a múltba merülni. A szerző jószerivel drámává szerkesztett interjúi érdekfeszítően izgalmas világot tárnak fel, nagyszerű olvasmányt kínálva a történések kaleidoszkópszerű megjelenítésével.
Szakonyi Károly
***
RÉSZLET
1.
Kornis: Te most anyaggyűjtés időszakában vagy, és nyilván attól félsz, hogy megöregedtél, és már nem tudsz írni, ezért inkább a Kornis beszéljen, és azt te leírod. Egyrészt ezt megteheted. Nagyon jó ötletnek tartom, hogy engem erről megkérdezel, és kérdezz meg esetleg mást is, és akkor írhatsz egy monológ novellafüzért a főiskoláról, te is egy monológ volnál, ahogy a többiek is.
Én most belekezdek az enyémbe. Kérdezhetsz is, de csak akkor, ha unod, amiről éppen beszélek.
Én úgy ismertelek meg téged.
Marci: Éppen ezt akartam kérdezni. Kit érdekel más? Rólam mesélj.
Kornis: Alex Bergman, az apám frankfurti szűcs ismerőse, aki hulladékokat hozott szegény, jó apámnak, hogy próbálja meg eladni a pesti szűcsöknek, és apám ettől nagyon boldog volt, mint hajdanvolt szőrme nagykereskedő, sőt még a Zelk Zoltán is akart venni a szőrmékből.
Marci: Mitől volt boldog apád? Bergmantól, vagy a hulladék miatt?
Kornis: Amiatt éppen nem volt boldog. De hogy kicsit üzletelhet nyugatról egy kis haszonnal, ez neki olyan volt, mintha valaki öregkorában újra görkorcsolyázna.
Bergman 66-ban jött Budapestre, és 68-ban már javában ment a seftelés. Én 68-ban kerültem a főiskolára, tavasszal itt volt Bergman, és mondta, hogy ő ismeri a Karinthy családot, többször vendégül látta apádat Frankfurtban, és van ott a Marcika, aki szintén színházrendező akar lenni, mint én, és amikor kiderült májusban, hogy engem felvettek, és veled együtt vizsgáztam., de előtte is már ő összehozott veled, hogy elvitt hozzád játszani.
Bevezettek egy számomra elvarázsolt kastélynak tűnő házba, lépcsőn kellett felvonulni, ahol neked volt egy szobád, előhoztad a saját színházadat, és, komolyan, mélyebben beszélve, megható volt az a gyermeki áhítat, amivel te közeledtél azokhoz a kicsi figurákhoz. Pedig akkor már tizennyolc éves voltál. Én elszégyelltem magam a te színházszereteteden, az őszinte, és minden hátsó gondolattól mentes színházőrületedet látva, hisz én csak azért jelentkeztem a főiskolára, mert akkor nem kellett katonának menni, meg a lányokat esetleg meg lehet kefélni.
Én már tizenkilenc éves voltam. Megnyertem az országos tanulmányi versenyt magyarból, mégse vettek fel az egyetemre. Sarkadi drámáiból írtam a dolgozatomat, mégse vettek fel, talán azért, mert reform kommunista dolgozatot írtam. Bár azt mondták, hogy a latin nyelvvizsgám nem felelt meg, ezért próbálkozzam a jövő évben egy másik nyelvvel. Következő évben felvettek magyar-orosz szakra, de akkor felvettek a főiskolára is, és én titeket választottalak.
Eljöttem hozzátok Bergmannal, és kaptam habos kakaót. Mi tehát már a főiskola előtt megismerkedtünk, és akkor mutattad nekem a színházadat, ami nekem nagyon imponált, és félelemmel is töltött el, mert az én színházi működésem nulla volt, én csak főiskolás akartam lenni, nem annyira rendező. Szívesebben lettem volna filmrendező, de abban az évben nem indult filmes szak, és amúgy sem fényképeztem soha életemben .
/Szünet/
Nekem szégyen volt, hogy apám szőrmehulladékkal üzletel, mint kereskedelmi osztályvezető. Ez a polgári lét nekem nem konveniált, mert én az anyám nyomvonalát akartam követni, aki színésznő volt és apám ügyei.
Marci: Erről szólt az a filmed, Apa győz. De emlékszem, egyszer fölolvastál nekem a Petőfi Sándor utcai lakásotokban, akkor még nem voltál író, apádról, ebből lett aztán a Halleluja.
Nekem ebben jelent meg apád, amiben kicsit Bergman is benne volt, ez a kis zsidó szűcs, akit én jól ismertem.
1967. Augusztus 13.
Megjött Pierre, és vele hosszú angliai és párizsi út után Marci. Marci úgy látszik, megkomolyodott, kezd önállóan gondolkodni. Együtt áteveztünk a szigetre, s mesélt, élményeket, meg amiket leszűrt magának az útból. Próbálta megfogalmazni, miért választaná a rendezői pályát - nagyon kedvesen, okosan és naivan. De hát így van ez jól.
Karinthy Ferenc: Napló
Marci: Tamás, emlékszel a megismerkedésünkre?
Ascher: Gondolom a felvételin történt. Előtte nem találkoztunk, bár én olvastam rólad valamit, amit a papád írt, talán a Fiúk évkönyvében, egy novellácska, hogy Marci színházba megy és színházat csinál, és arról szólt, hogy a Micimackó dramatizálását apád csinálja a Petőfi Színházban, és te mindig ott ólálkodsz a színházban. Amikor megláttalak, ez beugrott nekem, hogy olvastam rólad.
- Mélyen tisztelt közönségünk, kedves szülök, kedves gyerekek, egy sajnálatos bejelentést kell tennem. Mai előadásunk a Zsebibabát alakító kis színészünk váratlan megbetegedése folytán elmarad.
Be sem tudja fejezni, olyan erővel tör ki a felháborodás, a nézőteret megtöltő közönség összevissza kiabál. Le vele! Nem kell! Tessék megkezdeni az előadást! - A rendező alig bírja lecsendesíteni a zajongókat.
- Hacsak.hacsak nincs az itt jelenlevők közt egy olyan kisgyerek, persze csakis az általános iskola alsó tagozatából, aki Zsebibaba szerepét el merné, és ami még fontosabb, el is tudná játszani?.Nos?
- Én vállalom - szólal meg akkor egy vékonyka hang a bal hármas páholyból. Minden fej arrafelé fordul.
A rendező fölint a magasba:
- Hahó, világosítók! Két lefrektort a bal páholyra!
A "lefrektorok" kigyúlnak, s kereszttüzükben egy sötétkék ruhás, elálló fülű kisfiú tűnik fel. A nézőtéren pissz sem hallatszik, a rendkívüli feszültségben.
-Hát te vagy az a bátor legény? - méregeti a rendező. - És nem félsz, hogy belesülsz?
- Nem félek-feleli a kisfiú. - Én olvastam a színdarabot. Apukám ideadta.
A rendező álla leesik.
- Hogyan? Te K. Marci vagy?
- Az vagyok - feleli a kisfiú szemét lesütve.
- Hát akkor szaladj, fiam, az öltözőbe sminkelni!. Ügyelő, függöny föl! Az
előadást megkezdjük!
Karinthy Ferenc: Egy karrier története
Illés: Mi, a felvételi estéjén, a Városmajorban, a Simon Zsuzsa rendezte Gentlemaneknél találkoztunk először.
Akkor már kollégaként köszöntöttük egymást, noha még volt hátra
vizsgánk. Tudtam, hogy te vagy a Karinthy Marci. Érdekes volt, elég kellemes és kedves fiú voltál, jól öltözött. Hátravittél a színészekhez, látszott, hogy te szinte ott élsz.
Marci: Imponált?
Illés: Harsányi Gabihoz mentél hátra, nekem Janka Béla volt Miskolcon
gimnazista társam. Nekem is volt tehát ismerősöm, de egyedül nem mertem volna hátramenni hozzá. Fordultál, köszöntél, ajtót, kaput nyitottál, olyan marcisan.
***
VISSZHANG
Az emlékezés regénye
Karinthy Márton, a méltán nagy sikerû Ördöggörcs írója megint kitalált valami különöset. Második könyveként kiadta elsõ kötetét. Az Ördöggörcs elõtt ugyanis már kéziratban, hangfelvételen létezett A vihar kapuja
http://nol.hu/kritika/20091228-az_emlekezes_regenye
Színház az egész világ, Metro Online
Kései nyomozás a tízek után, 168 óra, 2008. február 24.
MGP: Marcika ír - Népszabadság, 2008. január 22.
Barátfüle - Dr. Bogel György blogja, 2008. január 18.
Nevezhetjük monomániának is - Bársony Éva interjúja Karinthy Mártonnal - Népszava, 2008. január 18.
Interjú Karinthy Mártonnal - Metró, 2008. január 17.
Zöldi László: Hogyan lesz a bukásokból esztétikai érték? - Klubháló, 2008. január 16.
Miért nem tudok felnőni? - Népszabadság, 2008. január 9.
Karinthy Márton: A vihar kapuja - Z'art Kor, 2007. december 17.
Bóta Gábor: A gyermeki szem és a felnőttkor érettsége - Magyar Hírlap, 2007. december 13.
"...de a kulcs a te kezedben van" - Terasz.hu, 2007. december 7.
Karinthy Márton a NAP-KELTE stúdiójában - 2007. december 7.
Karinthy a vihar kapujában - Kultúrpart, 2007. december 7.
Új Karinthy-kötet - Mixmagazin Online, 2007. december 3.
Karinhty Márton december 14-én az Origo Vendégszobában beszélgetett olvasóival. »
***
Képek
Karinthy Márton új könyvét, A vihar kapuját 2007. december 6-án, a Mátyás Pincében mutatta be az Ulpius-ház közel száz érdeklődő, színházi személyiség, és újságíró jelenlétében.
A bemutatón megjelent Kornis Mihály is, az író egykori főiskolai osztálytársa, a kötet egyik szereplője.
A könyvről Krizsó Szilvia, az Magyar Televízió ESTE című magazinjának népszerű műsorvezetője kérdezte Tarján Tamás irodalomtörténészt, Gervai András esztétát, és persze a szerzőt, aki mosolyogva fogadta a kritikusabb hozzászólásokat is.
Karinthy Márton a könyvbemutató után a Mammut Libri Könyvesboltban, Frei Tamás kávézójában dedikálta új kötetét.
Linkek:
Képek a bemutatóról »
Képek a dedikálásról »
